Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-18 / 7. szám
26. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1934. mában akarja megismerni, nem fogj(a megismerni, legfeljebb egyik oldalról és pedig nem a legszebb, annál kevésbbé a legszeretetreméltóbb oldaláról. Ezer más alkalmunk van gyülekezetünk tagjaival közelebbi ismeretségbe jutni. Azért ezt a veszélyes és sikamlós utat kerüljük. Összefüggésben van ezzel egy másik kérdés, a politika kérdése. Falun szinte természetesnek látszik, hogy a politikai küzdelmeknél a pap előtérbe lépjen. Képzettségünk és szellemi fölényünk mintha kötelezne erre. S azonkívül a népünk életérdekei iránt való felelősség is szinte ajánlja a vezetést. Különösen, ha látjuk, hogy a nép mennyire tájékozatlan a politikai kérdésekben, hányszor visszaéltek járatlanságával,, vagy pedig a politikai mozgalmak iránt tanúsított örökölt bizalmatlansága folytán nemtörődömséggel, vagy közömbösen nézte a politikai megmozdulásokat. Megértem azt, ha egy komoly papi ember hivatásával járó szent kötelességének tekinti gyülekezetét a mai élet valamennyi kérdésében és kételyében arra a helyed útra irányítani, mely érdekeinek s gazdasági boldogulásának megfelel. S mégsem tanácsolom — mondja Hesselbacher — a politizálást. Megengedem, hogy különös politikai képességgel megáldott egyének tettek már nagy szolgálatot ezen a téren. De ami kivétel, azt nem lehet általános mértékül venni. A falusi embernek — így állapítja meg Hesselbacher — általában nincs politikai érdeklődése. Vagy ha van, akkor az olyan, amely a mezőgazdaság előmozdítását a legszorosabban érinti. Egyébként közömbös ránézve, hogy ki kerül be aa törvényhatóságba vagy a képviselőtestületbe. »Úgy sem törődik velünk tovább«, mondják választás után a győztesről. »Marad minden, úgy ahogy volt s a szegény paraszt fizetheti a költséget.« Ezért nem kedves neki az a pap, aki túlsókat politizál, választási gyűlésekre jár, kortesbeszédeket tart és politikái vitákba bocsátkozik. »Azt hittem, hogy a papok a lelkek üdvösségének szolgálatára yannak, nem pedig korteskedésre«v vágta a szemébe papjának egy öreg gazda, amikor az a szavazásban való részvételre ösztönözte. Valódi protestáns szellem ez, mely még ott van népünk vérében. »Világi dolgokat világi módon csináljanak, lelki ügyeket lelki módon.« Gyakran a politikai szereplést az a becsvágy fűti, hogy vezető szerephez jusson a pap, megmutassa befolyását. »A nép feltétlenül bízik bennem, tűzön-vizén át követ.« Az ilyenféle dicse kedés gyakran vagy valótlannak, vagy olcsónak bizonyul. Igazi lelkipásztorhoz azonban semmi esetre sem méltó, aki szeme előtt tartja azt a hivatását, miként legyen Krisztushoz vezető útmutató hívei számára, nem pedig arra törekszik, hogy a nép szavazat irányítója gyanánt rajongják körül. Elismerem, lehetnek olyan idők, amikor a politikai küzdelmeknek vallásos jellegük van. Ekkor valóban kötelességünk az evangéliumi meggyőződés lelkesedésével szembeszállni az- ilyen törekvésekkel. Vagy a nemzet élete nagy fordulópontjainál szintén lehet hazafias feladatunk az egyesiek felelősségéinek felébresztése a haza megmentése érdekében. Ilyenkor súlyos feladat jut igehirdetésünk számára. A falu szűk látókörét bővíteni a nagy általános nézőpont felé. Beszédünk tárgyait: »Krisztus és a haza«, »törhetetlen hithüséggel s hazaszeretettel mindhalálig« megragadó erővel I kell egyszerű hallgatóink leikébe nyomunk, anélkül, hogy föortesszónokká, vagy választási agitátorrá lennénk. Valóban olyan feladat ez, mely nagy tapintatosságot és mély vallásosságot követel. Mert a politikai oldala a dolognak ez esetben is kevésbbé nemes, mint a vallási, amely számunkra első sorban döntő. És híveink a dolgokat jobbára személyi oldalukról nézik, nem pedig a hideg tárgyilagosság szempontjából, mint a számító politikusok, kiknél a választás előtt álló jelölt gyakran csak egy szavazat, nem pedig személyiség. A »magas politika« így szokott nyilatkozni: »Minket nem érdekel, hogy milyen az ember, mi ránk az a fontos, milyen pártállású?« A falusi ember ezt nem tudja megérteni. S egészséges felfogására vall, hogy nem a magas politika nézetét vallja, hanem az embert mint embert értékeli. Ezért a lelkipásztornak valóban azt kell szem előtt tartania, hogy ő a lelkek számára tartozik szolgálni. Végül még néhány szót arról, milyen állást foglaljon el a lelkész az u. n. pietista közösségekkel szemben. Hessielbacher azt mondja erre nézve, hogy neki a legkellemesebb tapasztalatai voltak e téren. Ahol munkálkodott, őszinte megértést és segítséget talált náluk. Ahol pedig ellentétet látott, ott leginkább a pap szűk látóköre volt a hibás, mert nem tudta elnézni, hogy ezek az emberek a maguk módján s a maguk kis körében keressék lelkűk épülését. Ne felejtsük el, hogy a protestantizmus »az egyetemes papság« elvét vallja és a türelmetlenség s a fanatikus orthodexia nem méltó hozzánk. Az a feladatunk, hogy a szűkkeblüségtől menten evangéliumi alapon megértők legyünk. Akkor a közösségek híveinek leikétől kiinduló út ugyanaz lesz, amelyen mi is járunk hivatásunk legnemesebb eszményei után. Hesselbacher eme megállapításánál még helyesebb magyar ref. egyházunknak az az álláspontja, hogy minden építő alakulat az egyház ellenőrzése és irányítása alatt álljon s így mint az egyház munkája szolgáljon a lelkek üdvére, Isten dicsőségére. (Vege.) Zsoltáraink ritmusa. A Dunántúli Protestáns Lap ez évi 2. számának a vezércikke kapcsán több dunántúli lelkésztestvérem fordult hozzám zsoltáraink ritmusát illető kérdésekkel. Anélkül, hogy a cikk írójával vitába óhajtanék hocsájtkozini, tisztán a tényekre vonatkozó világos: látás érdekében kívánok a lap hasábjain feleletet adni a hozzám intézett kérdésekre. 1. Hogy kiváinatos-e Énekeskönyvünk revíziójának a kérdését már most feszegetni, amikor még alig van egy évtizede annak, hogy gyülekezeteink kezükbe vették új énekeskönyvünket: erre csak azt felelhetem, hogy az új Énekeskönyvvel együtt született meg revíziójának a' szükségessége is, mert nemcsak szövegtartalmával keltett általános csalódást, nemcsak dallamainak a lejegyzésével keltett kínos csodálkozást hozzáértő egyházi zenei körökben, de maga az énekügyi bizottság is kifejezést adott többször is annak az érzésének, hogy munkáját nem tartja tökéletesen kielégítőnek. így tehát nemcsak szabad, hanem egyenesen kötelességünk is gyülekezeti énekügyünk kérdéseit napirenden tartani és a kívánatos revízió útját az alapelvek tisztázásával egyengetni. 2. A másik kérdés az, hogy Kálvin a dallamok éneklésére adott-ie egyáltalán direktívákat? Erre azt felelem, hogy Kálvin valóban nemcsak a zsoltárszövegekkel törődött, hanem azok genfi dallamait is a legalkalmasabbaknak abban a zenei formában tartotta a gyülekezeti éneklésre, amelyben azok a genfi énekeskönyvekben még az ő életében megjelentek. Elég ehhez elolvasni Kálvin előszavát, amely első-
