Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-18 / 7. szám
1934 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 27. oldal. ízben 1543-ban jelent meg s amelyben a gyülekezeti istentisztelet s abban a gyülekezeti éneklés alapelveit is tisztázza. Kálvin felfogása a genfi dallamokról természetesen nem zárja ki azt, hogy a református gyülekezetek saját nemzeti dallamaikkal énekeljék a zsoltárokat (mint pl. a skótok is általában), de visszatetsző és értelmetlen az a felfogás, mintha Kálvin ősi ritmikus zsoltárait az utókornak kellett volna — egy háziasakká tenni azok eredeti jellegének a feláldozásával, az u. in. kiegyenlített korái kifejezéstelen r i t m u s ta 1 an s ágában. 3. A tényeknek nem felel meg az az állítás, hogy a genfi zsoltárokat »a XVII. század elejétől fogva már világszerte mindenütt kiegyenlített módon énekelték«. A svájci és a francia gyülekezetek mindmáig ritmikusan éneklik a zsoltárokat. Ahol az evangéliumi hűség megingott s főként pedig az egyházakban a biblikus atmoszféra megritkult, ott a zsoltárok kultúrája is hanyatlott. így a XIX. század racionálizmusa a zsoltárokat is megtámadta s ma már a francia reformátusok a cantus planus-os kiegyenlítés kísérletét a múlt század egyházi zenei szégyenfoltjának tartják (v. ö.: Ch. Schneider: La crise de la M.usique cultuelie dans les Eglises reformées). Altdörfer Keresztély kiváló zenei tudósunk azonban téved abban, hogy »máig sincs bebizonyítva, hogy egyházi dallamainkat a reformáció után ritmikus, vagyis ki nem egyenlített értékekkel énekelték volna«. Ellene mond ennek a francia, a német és a holland gyülekezeti ének története is, irodalma is, valamint a francia gyülekezetek inai gyakorlata is. Altdörfer Keresztélynek ezt a véleményét nem hallottam s nehezen tudom feltételezni, hogy ő ezt a genfi zsoltárok általános használatára nézve megkockáztatta volna. 4. Aki az egyházzenei élet jelenségeit figyelemmel kiséri a nyugateurópai egyházakban, az azt is megtudja, hogy »zenetörténeti és nemzeti« szempontokat sem a németek, sem a franciák nem óhajtanak előnyben részesíteni »az egyháziasság, a gyülekezeti éneklés« rovására. Egyedül nálunk kötik az »egyháziasságot« az énekben a kiegyenlített értékű hangokon elnyújtott énekléshez. Ezen az alapon meg lehetne tagadni az »egyháziasságot« a protestáns egyházi zene legkimagaslóbb költőitől is: a francia GoudimeL a holland Sweelinck, a német Schütz, a svájci Bourgeois, a magyar XVí. századbeli dallamszierzők eszerint nem »egyháziasok«, mert gazdag és változatos ritmikájú egyházi dallamokat szerzettek, sőt maga Szenczi Molnár is vétett az »egyháziasság« ellen, mert ritmikus dallamokat hozott haza atyafiainak templomi használatra. Mégis csak különös dolog az, hogy ami komoly méltóságú egyházi ének volt Kálvin szerint (» .. . pour empörter poids et maiesté coo vena bk au subiect et mesme pour es'tre propre ä chanter en PEglise...« Kálvin szavai 1543 jún. 10-én kelt soraiból) az a mi magyar »egyházi zenei« szakembereink szerint nem egyházias ... A' valóság az egymásután megjelenő külföldi gyülekezeti énekeskönyvek tanúsága szerint az, hogy az egyházi zene iga;zi értékeit az egyházi zene igazi fénykorában kell keresnünk és valóban ott is találjuk meg. A XVI—XVII. század énekei a mai gyülekezetek számára mindmegannyi üde élményforrás és a Halleluja- és Hozsánna énekek közkedveltsége mutatja, hogy a felébredő lélek számára belső igény az elevenlüktetésű, érzésvilágunk kifejezésére alkalmasabb ritmikus ének, amelyet a reformáció hősiéi, mártírjai eredeti szépségükben vettek ajkukra vigasztalásúl, bátorítását. 5. Hogy »éneklésmódunk és az énekek lejegyzési módja is megmagyarosodott« volna, az nem egyéb, mint téves hiedelem, amellyel áltatjuk magunkat is, másokat is. A dallam nem változott, megmaradt a régi genfi dallam, csak éppen attól fosztotta meg őket az énekreform, ami azokat Mgyháziasakká« tette, mert a reformbizottság javaslatára a zsinat elrendelte, hogy az »egyházi tónusok« helyett a modern dur- és mon-hangnemekben jegyzendők le! íme tehát (horribile dictu!) vólt egy egyházi bizottság is ezen a világon (de csak Magyarországon!), amelyik az egyházi zenéből az egyházi tónusokat kívánta száműzni s ezzel éppen énekeinknek a magyar népekhez való kapcsolatát is elrontotta, mert viszont kuritcköltészetünk és népdalköltészetünk sok remek dala — egyházi tónusú. A dallam tehát nem lett magyarrá! De nem lett !azzá a ritmus sem! Hát vájjon hallott-e már valaki magyar legényt cantus-planus-ban nótázni?! S elhiheti-e valaki, hogy ha az idegen dallamok eredeti ritmusát eltöröljük, azok azáltal magyarokká válnak?! Aztán meg zsoltáraink közül számosat (5, 25, 38, 42, 47. stb.) a németek is hétüszeriatkazonosmódon jegyeztek le a »kiegyenlített« korállá destruált énekek gyűjteményeiben és orgonakönyveikben, tehát az ő számukra is »megmagyarosodtak« ezek a genfi korátok?! Ez naiv hiedelem! Sőt állítom, hogy ha Szenczi Molnár Albert úgy hallja vala énekelni a genfi zsoltárokat, ahogyan mai magyar gyülekező leink éneklik őket, egyáltalán nem tartotta volna azokat méltóknak arra, hogy hazahozza, mert őt éppen a genfi zsoltárok 'ősi ritmikus ereje ragadta meg. A. genfi dallamok leromlott formáját ' »megmagyarosodott«-iiak nevezni tehát semmiképpen sem lehet. 6. Szenczi Molnár szövegei a zsoltárok eredeti \ genfi ritmusához készültek. A magyar nép kiváló i zenei képességeit a külföld is elismeréssel emlegeti. Nem hiszem, hogy istenadta érzékével ne tudná mél; tányolni azt a zenei meggazdagodást, amelyet Egyhá! zunk Kálvin ősi zsoltárainak eredeti életteljes szépségeivel nyerne gyülekezeti élete, istentisztelete szá: mára, Isten nagyobb dicsőségére. Árokháty Béla. Széljegyzet az egyházkerületi jegyzőkönyv egyik pontjához. A kerületi jegyzőkönyv, Vargha Kálmán aljegyző gonos szerkesztésében elhagyta a sajtót. Amint átlapozgattam, több érdekes pont között igen megragadta fij gyelmemet a 93. pont, mely a Dun. Prot. Lap ügyét ! hozta a fórumra. Az őrségi egyházmegye többek között | a lap olcsóbbá tétele érdekében tett felterjesztést a kerülethez. Én a felterjesztést nem helyeslem, mert ennek | keresztülvitele a lapot teljesen halálra ítélné. Hogy ol| csóbbá legyen, vagy terjedelmét kellene korlátozni, vagy ; ritkább időközökben megjelentetni, ami pedig nem lehet sem célja, sem érdeke egyházi életünknek. A mai életben bőven tapasztalhatjuk a napisajtó óriási, tömegeket megmozgató és irányítani tudó erejéből, mily elengedhetetlen és nélkülözhetetlen eszköze a | sajtó egy-egy világnézeti irány hatalomra jutásának, j Nélkülözhetjük-e mi ezt a fontos eszközt a mi felfogá| sunk, törekvésünk diadalra juttatásában ? Ma, amikor a sajtó erejével küzdenek a különféle irányok az ember lelkének birtoklásáért, ezt a vérigmenő küzdelmet mi sem nézhetjük lábhoz tett fegyverrel, hanem ott l^ell i lennünk a küzdőtéren, mégpedig a sajtó erejével, ha
