Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-09-23 / 38. szám
156. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1934. állásának egész súlyával rajta volt, hogy a taníttatás megkönyíttessék, egyénileg is évente adakozván a lelkész és tanító gyermekek támogatására. Itthoni, folytonos lekötöttsége mellett talált időt a külföldi kapcsolatok további ápolására. Amerikai, walesi, hollandiai, svájci, ausztriai és csehországi útjait arra használta fel, hogy egyházunk és hazánk tekintélyét növelje és ügyünknek új barátokat szerezzen. E mellett ráért a tudománnyal való foglalkozásra is. Kerületi Jelkészértekezleti elnöki megnyitói a bizonyságok, hogy mindenkor a kor ütőerén tartotta kezét, A napokban befejeződött két hatalmas kötetben megjelent Rákóczi forráskiadvány megbecsülhetetlen kincses bányája a magyar történelemnek. A múlt megbecsülése és a tudomány iránt érzett forró szeretet indította őt az egyházkerületi levéltár saját költségén való megépítésére, melyet ép a közgyűlés napján adnak át a használatnak. istent áldva és magasztalva mindezért, Öt kérjük, hogy tartsa meg még számos éven át főpásztorunkat egyházkerületünk javára, magyar hazánk hasznára és az Ö szent neve dicsőségére. Dr. Pongrácz József. A m. kir. minisztériumnak 1934. évi 7210 M. E. számú rendeletéhez. Egyházkerületünk hivatalos lapja folyó évi szeptember hó 9-én megjelent 36. számában olvasható Püspök űr Öméltóságának értesítése, melyet azon lelkipásztorok kérdéseire válaszol, kik a tanítói készpénzfizetésnek az állam által leendő átvétele tárgyában óhajtottak felvilágosítást nyerni. Megtudjuk ebből a válaszból, hogy az egyházkerületi közgyűlés fog e tárgyban végleges határozatot hozni. Távol áll tőlem még a gondolata is annak, hogy a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni akarnám bárkinek a véleményét is, de szabad legyen mégis hozzászólnom ehhez a fontos kérdéshez. Legelső sorban is hálával kell leszögeznünk, hogy a kultuszminiszter úr ezen rendelet kiadásával arról tesz bizonyságot, hogy igen nagy jóindulattal viseltetik a felekezeti tanítók iránt. Az e kérdésben hozandó határozatot a legnagyobb gonddal kell megfontolni. Egy ilyen komoly s talán sorsdöntő kérdésben nemcsak azt kell megvizsgálnunk, mi hasznos és előnyös a tanítókra, hanem első sorban azt, mit parancsol egyházunk érdeke. Rám nézve, megvallom, megdöbbentő hatást tett a kultuszminiszter úr azon kijelentése, melyet május 18-iki képviselőházi beszédében leszögezett: »Azt hiszem az egyházak szempontjából is meggondolandó: helyes-e, hogy ők teljesen az államra hárítsák át a tanítók fizetését a mai kényszerű helyzetre hivatkozással, mert bárhogy fordítjuk a dolgot, ez egyértelmű a felekezeti népoktatás államosításával«. Hálával kell vennünk ezt az őszinte és nvilt vallomását, mert ennek tudatában röviden végezhetünk is e kérdéssel. Olyan intézkedést, — mely bár kedvező is lenne talán tanítóinkra, — de halállal fenyegeti iskoláinkat, nem kívánunk és nem fogadhatunk el. Református egyházunk úgy össze van forrva iskoláival, mint az édes anya gyermekével. Mi azoknak a kegyes és istenfélő ősöknek akarunk utódai lenni, akik, — midőn állott már a csillagos tornyú templom, s felcsendülhetett benne az Istent dicsérő zsoltár a felnőttek ajakán, — hajlékot készítettek gyermekeik számára is, hogy megtaníthassák őket először Isten ismeretére, másodszor a tudományokra. S lehetett ez a hajlék egyszerű, csak sövényből font, vagy sárból vert falú hajlék, — lehettek kicsinyek az ablakai, alacsony a padlása, de református volt s benne akkor csendült fel az ének, az Istenhez szálló lélekből fakadt buzgó imádság, amikor akarták, s nem amikor megengedték. Mi most is veteményes kertnek tekintjük az iskolát s lelkipásztornak, tanítónak úgy kell abban munkálódnia, hogy egy istenfélő, zsoltáros, bibliás ajkú nemzedék lépjen ki belőle, mely nemzedék nem a világi érdekek, hanem egyedül az élő Isten előtt hajt térdet és fejet. És ne felejtsük el, volt már idő a mi életünkben, mikor örültek azok a tanítók, kik felekezeti szolgálatban állottak, amikor a pénz, a sok-sok embertől imádott bálvány ledőlt a maga oltáráról s elvesztette értékét. Milyen jó volt akkor az a kis föld, gabona, fa, melyeknek megmaradt az értéke! S vájjon a mi dunántúli egyházkerületünkben nem épen ezek a természetbeli szolgálmányok alkotják-e a tanítói díjlevelek legfőbb értékeit? A pénz csak kevés. A természetbeni járandóságok fizetése ezután is az egyház terhe lenne. Nem lenne tehát nagy nyeresége a tanítónak, ha csak pénzbeli követelését sikerülne behajtania. Szeretettel és mély tisztelettel arra kérem lelkipásztor testvéreimet, értessék meg híveinkkel, sokkal jobb, ha önként, a maguk jószántából fizetik meg egyházi járulékaikat, — melyekből kiegyenlíthető mindenféle tanítói járandóság, — mintha állami adó alakjában talán végrehajtó utján hajtják be. Tanítótestvéreimet pedig arra kérem, értsék meg, szép és kiváltságos dolog reformátusnak lenni s a ref. egyházat szolgálni. Még azokon a helyeken is, hol az eredeti díjlevelet átformálták s a természetbeli járandóságok helyett pénz-fizetést biztosítottak a tanítóknak, — lehet segíteni a mai nehéz helyzeten. Értsék meg az ilyen gyülekezetekben is Püspök urunk jóakaratu figyelmeztetését, hogy sokkal szívesebben és könnyebben fizetik meg híveink a terményjárandóságot, mint a pénzt. Térjenek vissza az eredeti díjlevélre s mindjárt könnyebb lesz a tanítói járandóságok kiegyenlítése. Szabad legyen végül egyházkerületi közgyűlésünket arra kérni, méltóztassék a többi kerületekkel karöltve egyetemes konventünk útján kieszközölni a kultuszminiszter úrnál azt, vegye le egyházaink válláról a tanítói nyugdíj fizetésének súlyos kötelezettségét. S ha erre nem volna fedezete, úgy vesse ki a régóta tervezett 5o/0-os kultúrádét, melynek kivetésével meg lesz majd a fedezet is. Egyházaink ez úton egy nagy tehertételtől megszabadulnak s az így megnyert összeget is a tanítói fizetések javára fordíthatják. Magyarbarnag. Szilassy Sándor ref. lelkipásztor
