Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)

1933-06-04 / 23. szám

92. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1933.

Az ökumenikus mozgalom, mint theologiai probléma.

Még erősebbek az ellentétek az orthodox egyházban, ahol éppen a kegyelemről szóló tanban éles ellentét van azon különbség alapján, amely a kegyelemnek egyfelől fizikai-szakramentális, másfelől spirituálisforenszikus felfogásából következik.

Azok az egyházak tehát, amelyeknek ugyanaz a kijelentésaktus az éltetőjük, alapfelfogásukban elválnak egymástól lényeges és egymást látszólag kölcsönösen kizáró különbségek alapján. Hogyan kell ezeket a különbségeket theologiailag értenünk?

Az eddigi hitvallásos theologia e különbségek megléteiét nagyon könnyen megmagyarázta. Azt mondta: legyszerűen csak igazságról és tévedésről van szó. A vallási igazság abszolút értékre tart igényt. Tulajdonképpen ezért türelmetlen, és sem magát nem hajlandó relativ igazságnak tekinteni, sem más abszolút igazságokat maga mellett megtűrni. A különbség meglátása után így a keresztyén közösség merev kárhoztatással végződött. A protestáns egyházak e ponton nem különböztek a katholikustól, ha nem is gyújtottak máglyákat, és inkvizíciót nem is létesítettek. De a protestáns »damnamus secus docentes« alapjában véve éppoly elutasító és elítélő, mint a római egyháznak az eretnekekre mondott anathemája. Azt a polemikát, amelynek ebből következni kell, ma a dialektikai theologia, legalább is Brunner Emil, mint erisztikát újból kifejezetten követeli. Hogy az ilyen theologiai állásfoglalás mellett ökumenikus mozgalomnak helye nincs, az világos. Ezzel azonban ezeknek a történeti különbözőségeknek a megléte nincs megmagyarázva.

Ha e különbségeket adottaknak vesszük, anélkül, hogy jóeleve elitélnők őket, akkor a viszonylagos megértés számára két lehetőség adódik. Az elkülönítő elv vagy benne van magában az isteni kijelentésben, az isteni igazság fejlődő dinamikájában, mert az isteni igazság nincs egyszersmindenkorra egységes statikus fogalmakban megadva, hanem az ember tudatában fokozatosan bontakozik ki, úgyhogy állandóan »új igazságok törnek elő az isteni Igéből«, ahogy Robinson lelkész odakiáltotta az induló zarándok atyáknak, midőn Hollandiát elhagyták. Az isteni igazság e szerint a tiszta fehér fény, amely tartalmazza a szivárvány megtört színeit, s kibontja ezeket, mihelyt a kijelentés elfogadóihoz, az emberekhez ér. így a történeti elkülönülés az isteni akarat eredménye volna, és az isteni kijelentés módszeréből folynék, amely úgyis mint kijelentés, úgyis mint teremtés a princípium individuationis jellegét viseli.

A másik lehetőség az, hogy az elkülönülés elve az emberi természetben és ennek Istentől adott testi, lelki és szellemi különbségeiben rejlik. Az emberi természet egy és ugyanazon kijelentést fogadja el, de különféle módon fogja fel, szükségletei és a maga korlátok közt mozgó értelme szerint teszi magáévá, s a neki adott szellemi eszközökkel fogalmazza meg. Az egyházak és theologiáik különbözései most nem anynyira az igazság és a tévelygés különbségei, mint inkább az isteni kijelentésre adott különböző feleletek vagy visszahatásmódok, talán a szellemi érettség fokának megfelelőleg, úgyhogy bizonyos ismeretek csak a fejlődés akkor elért történeti pontjain merülnek fel, miként Newman bíboros mondja a katholikus egyház dogmájáról, amely szerinte adott időben, nem korábban és nem későbben terem meg az egyház fáján. Azzal a felfogással szemben, amely a különbözéseket eretnekségeknek, vagy az egyetlen örök igazságtól való eltéréseknek tartja, amelyeket átokkal kell sújtani, a különbségeknek mint az egyetlen igazság különféle érettség szerinti vagy ismerési fokul való értelmezése nyitva hagyja a közösség és az együttműködés lehetőségeit, amelyekkel az ökumenikus mozgalomnak számolnia Kell. A lutheri és a ^kálvini szociáletika összehasonlítása közben pl. világosan meglátjuk a korábbit és a későbbit a kortörténeti folyamatok felismerésében és azok keresztyén megitélésében. Míg a lutheri szociáletika még egészen a történetileg korábbi, patriarchális paraszti gazdasági szerkezetre épül, s ennek hatását mutatja, a kálvini szociáletika már új történeti problémát látott, s a megfelelő választ a kálvinizmus szelleméből kifolyólag adta meg.

(Folyt, köv.)

A diakonisszák jubileuma.

Bensőséges ünnepet ült a »Fiiadéitiái Diakonissza Egyesület« május 18—20-án, midőn fennállásának 30-ik évét jubilálta. 30 esztendő telt el csendes, zajtalan munkában úgy, hogy református egyházi életünk hivatalosan alig vett tudomást róla, de boldog, hitben elmélyült lelkek százai tesznek vallomást aról az áldott szolgálatról, melyet csak olyan emberek végezhetnek el, akik életüket Krisztus szolgálatára szentelik. 30 esztendővel ezelőtt vetette el néhány kedves, alázatos lélek a kis mustármagot Budapesten a Városmajor-utca egy csendes kis családi házában s megindult az első magyar diakonissza munka két diakonissza jelölttel. A kis mustármag hatalmas fává növekedett, mert Isten nyitott ajtót adott, mint ahogy a megalakulás alapigéjében ezt az ígéretet tette (Ján. Jel. könyve 3. r. 8, v.), s ma közel száz diakonissza, a Bethesda-kórházzal, gödöllői árvaházzal s több nagy épülettel bizonyítja, hogy Istennek van hatalma rá, hogy az ő ügyét minden akadályon keresztül diadalra vigye.

A bensőséges, családias jellegű ünneplést fájdalmassá tette az a körülmény, hogy ennek a hatalmas munkának egyik oszlopos tagja, Biberauer Richárdné, pár héttel a jubileum előtt, váratlanul elhunyt, de mindnyájan éreztük, hogy lelke ott van közöttünk s hogy Isten különösen megáldotta és felhasználta az ő csendes, munkában fáradhatatlan életét, mely ott tükröződik a Krisztus békességétől ragyogó diakonisszasereg szemében. Boldog élet, megáldott élet az, mikor az ifjú papné így szól férjéhez az esküvő napján: »Csak egy kérésem van, hogy együtt építsük az Isten országát!« — Ez ezelőtt 30 esztendővel történt és most 24 gyülekezet papja tett arról bizonyságot, hogy el sem tudja képzelni gyülekezetét diakonissza nélkül s hogy csak azt sajnálja, hogy nem előbb ismerte a diakonisszá munka nagy jelentőségét és hasznát. »Kár, hogy a theologiákon nem ismertetik a lelkészjelöltekkel jobban meg ennek szükségességét«, mondotta az egyik lelkész.

_ , A konferencia egyik részén szó volt a gyülekezetek részéről tett vallomásról »a mi diakonisszánk« címen. Milyennek látja a lelkész s a gyülekezet a diakonissza munkáját!? Az összes vallomások egybehangzottak attól a megállapítástól, hogy különösen nagyobb gyülekezeteket el sem lehet ma képzelni diakonissza nélkül. A diakonissza a lelkész jobbkeze, a szekták felderítője, a reverzálisok megakadál^rozója, a templomkerülők Istenhez vezetője, a szegénygondozás legelfogulatlanabb, legmegbízhatóbb és leg-