Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-02-26 / 9. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 9. szám. Pápa, 1933 február 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-...*-------------- .----------------...... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —-----------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ Az egyház és a szociális kérdések. A szociális kérdés elindult útjára. Mint a Toldi Miklós malomköve — elrepült; és ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg? M égném értés, gyűlölet, testvérharag indította el. Ember ezt meg nem állíthatja. Csak Isten őrizhet meg bennünket, hogy reánk ne zúduljon. Félreállni? Talán késő is már. Szembe menni vele? Csak az ütközés energiáját növeli. Bevárni, hogy mi lesz a vége? Egyértelmű a biztos halállal. Itt csak Isten segíthet. A veszedelemben forgó ember kezd magához térni és mint ilyenkor mindig, az egyetlen hátralévő segítséget: Isten nevét kiáltja. Még a Gárdonyi Isten létét tagadó tudósai is »jaj Istenem«-mel hagyják cserben égigérő tudományukat, mikor csónakjuk merülni kezd. Mivel pedig ez mostanában ugyancsak sűlyedőben van, ösztönszerűen jó helyen kezd keresni a mai ember. Istenhez kiált szabadulásért. Még bizonytalan a hangja ennek a keresésnek, de úgy hisszük, hogy nem csalódunk, amikor a szociális nyomor égető kérdéseivel kapcsolatban mindsürűbben elhangzó megnyilatkozásokban a feleszmélésnek biztos jeleit látjuk. Egyelőre még csak előjeleit. De ezek az előjelek, Istennek hála, elég biztatók. Az egyház mindinkább a szociális érdeklődés körébe kerül. Szeretjük hinni, hogy részint azért, mert a világ, ha kételkedve is, ha az utolsó próbatevés kétségbeesésével is, rajta keresztül Isten kegyelme után nyújtja ki kereső kezét; másrészt azért, mert az egyház is szólni kezd, mint akire az Isten üzenetének igéi bízattak, bátran és messzehallatszó szóval. Ezt bizonyítják azok a keserű vádak, amelyek az egyház hallgatásával kapcsolatban elhangzottak. A jogos vádak, az alvó édesanya ébredéséért nem egyszer talán fülbántó riadtsággal kikiáltott vádak, a gyermek vádja; de azok a kívülről, az ellenfél táborából jövő vádak is, melyek kárörömmel hárítják a felelősség súlyát az egyházra, mint bűnbakra. A jogos vádak mellett sok volt a jogtalan is. Mert ha beszélt is eddig az egyház, ugyan ki hallgatott rája? Ha a maga bölcseségét szólta, világi befolyását vetette latba, s a világ szerint is ékesen szólt, talán még akadt, aki felfigyelt a szavára, hatalmának árnyékába mentette kenyerét, s prókátornak fogadta kockázatos esetekben, de az Isten beszéde, az Ige igazi útmutatása többnyire bizony bolondságnak látszott a világ előtt. De Isten útjai csodálatosak. A nyomorúság próbája sokszor térdrekényszeríti a keményszívű embert. Már kérdez, zörget, kér a világ! Kenyeret, Igét, programrnot, szabadulást sürget. A Heidelbergi Káté első fejezetét kezdi oktatni az élet és megtanít bennünket »az ember nyomorúságára«. S tudja-e az egyház, hogy mit feleljen a kérdésekre? Tudja-e mit adjon azoknak, FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK akik kérnek? Hogyan némítsa el a lázadozó követelőzést? Ügy érezzük, Isten segítségével tudni fogja. A budapesti theol. akadémia konferenciájának tudósításait legalább nem lehet a nélkül a jóleső érzés nélkül olvasni, hogy: irne nálunk is történik valami. A Református Figyelő legutóbbi számának több cikke pedig egyenesen hálára késztet bennünket. Készülődés, fegyverkezés, buzdítás, imádság és élet szívdobogását érezzük itt is, ott is. Kezek készülnek testvéri kézfogásra. Kezdik tisztán látni mindenfelé a helyzetet. Kämpen. Fejes Sándor. Vissza a középkorba ? Nagy Lajos torzsai ref. lelkész, egyik református felekezeti célokat szolgáló hetilap, a Kálvinista Szemle 1931. szeptember 12-iki számában »Nemzeti fétis« címmel cikket írt, s abban a szentistvánnapi körmenettel foglalkozván, egyebek között ezeket is írta: »Mi egyéb ez, igen tisztelt szerkesztő úr, mint a legvaskoisabb bálványimádás, sőt ennél is több, valóságos fetisizmus. Jó volna a katholikus testvéreknek megmagyarázni, hogy a keresztyénségnek az ilyen bálványimádáshoz és az ilyen bálványimádásnak a keresztyénséghez semmi köze sincsen«. Irta ezt hitvallásos meggyőződése szerint. (Helvét hitvallás V. 1—4. §.) Nem jól tette, hogy közreadta. Tapintatlanság volt, mert előre láthatólag felekezeti érzékenységet bántott az elérni óhajtott cél helyett, s még a bennünket nem jegyszer érő hasonló természetű támadásokkal is alig menthető a mai időkben, mikor igazán a háztetőkről is egyességet kellene prédikálni. Ezért a cikkért, a hírlapi közlemények szerint, a budapesti törvényszék Töreky-tanácsa a vallás elleni kihágás vétségében bűnösnek mondta ki a lelkészt, 8 napi elzárásra és 300 P pénzbüntetésre ítélte. Megtehette, joga volt hozzá. Az ítélet rendelkező részéhez egy szavam sincs; az a bírói lelkiismeret dolga. De van szavam az ítélet indokolásához s az elnök úrnak a bírói tárgyalás folyamán tett kijelentéseihez. Hogy a »Szent jobb a római katholikus hitt elekezet különös vallási tiszteletének tárgya s ennek meggyalázása megvalósítja a vádbeli cselekményt,« — ez a megindokolása a vallás elleni kihágás vétségében való bűnösség kimondásának. De hát mivel gyalázta meg? Hogy az ahhoz való imádkozást bálványimádásnak mondotta? De hiszen ez nemcsak a magyarországi, hanem a világprotestantizmus ezer, meg ezer könyvben írt hitvallása minden ereklyeimádással szemben. Hogy az ereklyét fétisnek nevezte? De hiszen a fétis sok millió- emberiélek tiszteletének a tárgya, akik csodatevő erőt'tulajdonítanak neki s csodát várnak tőle. Ez sem jelenthet hát meggyalázást; sőt az ehhez való