Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-02-26 / 9. szám
34. oldat. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. hasonlítás, minden tapintatlansága mellett is közelebb áll az igazsághoz, mint a meggyalázáshoz. Mint mondottam, tagadhatatlanul van e kijelentésben hiánya a tapintatnak és kíméletnek, — de ha minden tapintatlanságot és kíméletlenséget elzárással büntetnének, a világ legyik fele rab, a másik fele pedig börtönőr j volna, még pedig felváltva. Az elnök úrnak tárgyalás közben tett az,ön kijelen- | tése, hogy a Szent Jobbhoz való fohászkodás, a Szent Istvánhoz való imádkozás nem imádása sem a Szent Jobbnak, sem Szent Istvánnak, csak játék a szavakkal. Csak ahhoz szoktunk imádkozni, akit egyúttal imádunk is. Az indokolás további folyamán megítéli a bíróság a nemzetgyalázat vétségét is. Kissé szokatlan ez a »megítélés« az indokolásban és nem a rendelkező részben. Ennek az indoka rjedig: »a Szent Jobb nemzeti ereklye s mint ilyiem, az egész magyar nemzet tiszteletének, évszázados nemzeti hagyományokon alapuló legmélyebb hazafias érzületének tárgya, mely tiszteletet Magyarország első szent királya, Magyarország állami rendjének egyik megszervezője iránt való tiszteletét és hódolatát is Jelenti s,így a nemzeti hagyományok szerint tulajdonképen a Szent István által jelképezett magyar államiság tiszteletét és megbecsülését is magában foglalja. Tehát a Szent Jobb meggyalázása a magyar nemzet, a magyar államiság megsértésével, megbántásával is egyértelmű«. Ehhez is volna pár szavam. Első István király a római egyház szentje. A magyar állam, a magyar törvényhozás sohasem kanonizálta, nincs is hozzá joga, mert a szentté avatás a magyar nemzeten kívül álló tényezők hatáskörébe tartozik. Az a Jobb is nem nemzeti, hanem római katholikus hitfelekezeti ereklye, s mint ilyen, nem lehet az egész magyar nemzet tiszteletének, legmélyebb hazafias érzületének tárgya, mert Magyarországon vannak történelmi protestáns egyházak is, melyeknek hitelvi, mély vallásos meggyőződésből, teljes erővel tiltakozniok kell e minden kétségen kívül kifejezetten felekezeti, tehát egyoldalú vallásos ereklyetisztelet bírói megítéléssel rájuk kényszerítése ellen, annyival is inkább, mert erre a tiszteletre alaptörvényeink szerint semmiképen sem kényszeríthetők. (1790—91. XXVI. te. 3. pont.) Az elnök úrnak, a meg nem cáfolt hírlapi közlemény szerint a tárgyalás alkalmával tett azon kijelentése, hogy Szent István Jobbjához minden magyar fohászkodik, vallásfelekezeti különbség nélkül; a Szent István Jobb ereklyéje minden magyar embernek, s az ahhoz való fohászkodás »fohásza minden magyarnak az első magyar királyhoz«; az indokolásnak minden bizonnyal eme kijelentésen alapuló azon megállapítása, hölgy a Szent Jobb tisztelete a Szent István iránti tiszteletet, ez pedig a magyar államiság tiszteletét foglalja magában, tehát a magyar államiság iránti tisztelet és megbecsülés azonos a Szent Jobb tiszteletével; ennek következtében, helyes Jogikéval, aki nem tiszteli az ereklye Jobbot, nem becsüli a magyar államiságot sem, aki pedig a magyar államiságot nem becsüli meg, méltó hogy kivettessék, mint hazaáruló a magyar nemzet kebeléből; mindezeknél fogva a protestánsok, mint a Szent Jobbot nem tisztelők, ahhoz nem fohászkodók, sehogysem tartozhatnak a magyar nemzet testéhez; valamint hogy Szent István a magyar államiság jelképezése: olyan alkotmányjogi képtelenség, melyet soha, semmi körülmények között el nem fogadhatunk. Pedig mintha máskor is hallottuk volna már ezt a hangot. Pár héttel ezelőtt a római katholiküs hitfelekezet egy igen magasrangu papja, nyilvános istentiszteleten, hirlapilag a nagy nyilvánosság elé vitt, szintén nem valami tapintatos és kíméletes kijelentéseket tett a protestantizmusnak az erkölcsi törvények ellen való tusakodásáról s annak következményeiről, — ugyancsak dogmatikus meggyőződése szerint; a magyar nemzet testéből meg kizárt kétmillió protestáns magyart, — a maga legsajátosabb felfogása alapján. Mintha ebben is volna némi-nemü vallás elleni kihágás! Én nem olvastam, hogy emiatt az ügyészség vádat emelt volna. Nem is fog vádat emelni. Vagy: »Hja, paraszt, az más!?« Ez esetben teljes tisztelettel indítványozom: Méltóztassék ereinektörvényszékeket felállítani szép Magyarországon. Akkor bizonyosan hamarább megvalósul a legújabb kor magyar imádsága: »Hiszek Magyarország feltámadásában!« Amiben, mellesleg megjegyezve, én nem hiszek. Nem hiszem el még Papp-Váry Elemérnének sem, kit pedig a haló porában is végtelenül nagyra becsülök. Mert nem hiszem el, nem akarom, nem tudom elhinni, hogy Magyarország meghalt volna! Nem halt meg, csak holtlelevenen fekszik ott trianon-jerikhói úton, hol egy megkótyagosodott állapotban leütötték, megcsonkították és kirabolták. Fel pedig csak az támadhat, aki meghalt. Hiszem és vallom ellenben: »Nagymagyarországnak feltámadását«. Mert ezt megölték a trianoni bölcsek. De ez nem ide tartozik. Csak úgy eszembe jutott. Talán azért, mert a vak is láthatja immár, hogy szegény Magyarországot a legpompásabb körmenetekkel, a leghódolóbb ereklyetisztelettel sem lehet se feltámasztani, se talpraállítani, se meggyógyítani. Vagy ha ilyen törvényszékeket felállítani ma már, csak ia nagy protestáns nemzetek iránti tekintetből is bajos volna, — ismét és ismét mély tisztelettel, nagy szeretettel, a keresztyén ember alázatosságával, a magyar lélek mélységes fájdalmával arra kérek minden cikkírót, minden hitszónokot és minden bírót, hogy üres idejükben szorgalmasan olvasgassák a világtörténetet, abban különösen Bizánc elestének és Lengyelország feloszlatásának szomorú történetét. Mert amelyek ott megirjattak, a mi tanúságunkra is írattak meg. Medgyasszay Vince egyhker. e. főjegyző. A praedestinatio kérdése a keresztyén ember szabadsága és felelőssége viszonyában. Irta s a mezőföldi ref. egyházmegye lelkészértekezletén Székesfehérváron, 1932. évi július hó 11-én felolvasta Szabó Dezső ref. hitoktató-lelkész. Mikor képes az ember jót cselekedni, vagyis mikor lesz theologiai értelemben akaratszabadsága? Akkor, ha az emberben a saját bűne folytán megromlott isteni természet ismét megjavul. Ez pedig Isten ingyen való kegyelméből történik. Akiket Isten kiválaszt és elhív, azok az Ő lelkének indítására képesek a jót is választani. Mert mint Pál apostol mondja: »Mindenre van erőm a Krisztusban, aki yngem megerősít«. (Filipp. 4: 13.) Az eddigi tárgyalást összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az akarat a bűneset előtt szabad volt, az ember mind a jóban megmaradhatott, mind a rosszat választhatta. A bűneset után az ember értelme elho
