Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-01-31 / 5. szám
18. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1932. A lelkipásztor munkája és tekintélye. Részlet Szabó Imre budapesti esperes, esperesi székfoglaló beszédéből. Nem programm kell, az megvan, hanem akik vállalják azt ebben a nemzedékben. Ennek a feladatnak tempóját gyorsítja, hogy évtizedeket kell behoznunk. De az utolsó 10 esztendő megmutatta, hogy vannak olyan évtizedek, melyekben egyszerre két évtizedet lehet lépni s maga ez az egyházmegyei átszervezés is egy évtizedes mérföldlépés volt, mert szabad utat nyit a belső és külső presbiteriális egyházszervezet kiépülésére. Voltak idők, mikor az egyházat olyan erőtelennek és vérszegénynek érezték, hogy kívülről akartak néki új programmot adni. Az egyházba kívülről kinálgatott s nem a Szentirásból, a hitvallásokból, az élő, történelmi tradícióból és a Szent Lélek inspirációjából fakadó új programm mindig trójai faló, amelynek az látja kárát, ki beengedi. De volt idő, amikor az igazi keresztyénség is majdnem kívül szorult a megmerevedett hivatalos egyházon. Hála Istennek, ez az idő is elmúlt! Dr. Szabó Aladárnak, a, magyar belmisszió atyjának budapesti lelkésszé történt megválasztásával a magyar ébredési mozgalomnak és a hivatalos egyháznak ez a döntő kérdése erre a nemzedékre nézve megoldást nyert. Az egyházi ébredésért imádkozok szerte az országban szétszórt pásztortüzei nem imádkoztak hiába. Az élő fa lombja olyan terebélyes fenn, mint amilyen mélyre és szélesre ágaznak szerte gyökerei. És mi, a nagy folyó mellé plántált fa, lefelé akarunk nőni a gyökereinkkel, el a legnagyobb mélységekig: a nagyváros nyomorúságáig, a nyomortanyákig, a proletár tömegekig, akik a miéink, helyesen szólva Krisztusé, még ha el akarják is tagadni tőlünk őket és tőlük a hitet; és bimbót és virágot akarunk fakasztani a nagyvárosi gyermekekben, akik kis kezeikkel Krisztus felé tapsolnak barakklakásokban és palotákban. 400 éve a reformáció lehatolt a magyar paraszt sorsához és leikéhez, a XX. században le fog hatolni a proletárhoz, a suburbán rétegekig és az istenfiuság magaslataira szeretné felszeretni. És ha vére is csordul is bele — amint az a két malomkő közé került Krisztus egyházával megszokott történni — oda áll az osztályharc szakadékaiba, a felszított osztálygyülölet lángjaiba és békéltet az Isten igazságosságával és veri a hidat és mindenki elé igazi tükröt tart: Isten törvényét. Az egyház szociális munkáján és a hitoktatásnak a református valláspedagógia modern színvonalára emelkedésén, a gyermek és az ifjúsági pastoráción nő lefelé és felfelé egyszerre a modern nagyvárosi egyház; de gyúpontja a református egyházi életnek a szószék és az urasztala. Ez volt, ennek kell lennie ma és lesz mindig, ahova belső elhivatással az Ige szolgái járnak fel! Azért a lelkipásztor tekintélyének megalapozására a lelkipásztorok által s annak megvédésére a presbiterek által, erről a helyről is hangosan buzdítok; a lelkipásztor tekintélyének lerombolása ellen a lelkipásztor részéről s szájában az isteni szó erejének s hitele aláásásának akár az egyházon belüli, akár az egyházon kívüli demagógia, intrika vagy libertinizmus részéről jöjjön is, elszántan ellene fogok állani. Senki meg nem növelheti termetét egy arasszal sem, s mi lemondtunk végérvényesen a szent látszatokról és sem a ruha, sem a cim, sem a hírnév, sem a hatalomvágy nagyobbakká nem tehet bennünket, mint amik vagyunk az Isten ekklézsiájának szolgálatára való elhívásunkban, azért az Igén, a református hitvallásokon 400 esztendős történelmünk talapzatán állva, nem fogunk lábujhegyre ágaskodni, hogy magasabbnak lássunk. Nem kitűnni, hanem eltűnni akarunk igazságaink mögött. Meg is kapjuk a tiszteletet és a bizalmat a társadalmi életben fölénk messze kimagasló férfiaink és a hívek részéről is, amelyért nekünk aranypénzzel kell fizetnünk, azért ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái »tisztaságban, tudományban, hosszutürésben, szívességben, Szent Lélekben, az igazság jobb és bal felől való fegyvereiben, dicsőség és gyalázat által, rossz; és jó hir által, mint hitetők és igazak, mint ismeretlenek és mégis ismeretesek, mint megholtak és élők, mint szegények, de sokakat gazdagítok, mint semminélkül valók és mindennel bírók«. A régi tiszteletes' és tudós prédikátoroknak megfakult nemesi levelét akarjuk kifényesíteni a Krisztus budapesti ekklézsiájának verbi divini minister-ei. A közösség áldásai * 48. Zsolt. 2—15. Van a zsoltárok kincseskamrájában egy szekrény, amelyre ezt a feliratot lehetne alkalmazni: »a Sión énekei«. Azok az énekek tartoznak ebbe, amelyekben az ótestamentumi költők Jeruzsálemnek, a szent városnak dicsőségét éneklik, isteni rendeltetését magasztalják, vagy — ha távolról sóhajtoznak csak feléje, — áldásukat küldik el hozzá és áldásai után epekednek. Hogy Jeruzsálemnek ilyen kimagasló szerepe jutott a zsoltárköltészetben, az nem különös dolog. Az ország fővárosa volt. Benne a Sión ormán ott állott a dávidi királyság vára. Amig az meg nem rendült, erősen állott az ország. Amikor az rombadőlt, gyászos idők következtek el az egész népre. Szimbóluma volt Izráel nemzeti életének, mint Budavára a magyarságénak. És mert az ótestamentum gondolkozása és érzésvilága számára a nemzet vallásos jelentőséggel telített fogalom volt, — hiszen az Isten kiválasztott népének tudta a maga népét, — ezért Jeruzsálem egyúttal szimbóluma volt az Isten földi terveinek, országa ügyének is. Ha Jeruzsálem dacolt a történelmi válságok viharaival, az az Isten hatalmának bizonysága volt. Viszont ha Jeruzsálem megdőlt még nálánál is sokkal nagyobb földi hatalmak előtt: az az Isten szövetségében hivő lélek számára jelentett kínos próbatételt. Ehhez járult még az is, hogy ott állott Jeruzsálem egyik ormán a templom, évszázadokon át Izráel egyetlen, féltve őrzött szentélye. Itt összpontosult mind a mindennapos áldozatokban, mind a nagy ünnepnapok szertartásaiban az egész nép vallási élete. Itt élték át az áldozati oltár ljirül s a »szent hely<í küszöbén a legmélyebb bűn bánatnak s a hála és dicséret legmagasabb elragadtatásának perceit nemzedékről nemzedékre. M.i sem természetesebb, mint hogy Jeruzsálem képe elkísérte őket a távolba is, megjelent előttük áhítatuk óráin és kifogyhatatlan forrása volt az énekköltészetük ihletének. Ha fölmerül bennünk ezekkel az énekekkel szemben valamilyen kérdés, akkor az nem az eredetükre vonatkozik, hanem a maradandó lelki értékeikre. A múltban jól el tudjuk helyezni őket: természetes hajtásai egy olyan történelmi törzsnek, amelyet jól ismerünk. De hogy helyezzük el őket a jelenben? Más szóval kifejezve: mi közünk van még ma is hozzájuk? Dr. Vidor János ily című előadásának bevezetése az Ő és mi most megjelent kötetéből.
