Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-09-11 / 37. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 37. szám. Pápa, 1932 szeptember 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ........................— MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —.........-.............................—....... FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Stólaváltság.* A stóla-kérdés ismét felszínre került. Miért? Mert a stóla ellen kifogások hangzanak el itt is, ott is és az nincis előnyére az egyházi életnek. Ezt látta, meg mindenre kiterjedő éber figyelemmel dr. Antal Géza püspök úr Öméltósága, kinek indítványára utasította a zsinat a konventet, hogy a stóla-váltság rendezésére nézve az egyházkerületektől javaslatot kérjen. így került e kérdés egyházmegyei közgyűlésünk elé s előkészítése lelkészértekezletünk feladata. Sokan szóltak e kérdéshez a lelkésziegyesületben, némelyek a mai rendszer fenntartását követelve, mások a stóla megváltásának szükségességét hangoztatva. Elvi és gyakorlati oldalról igyekeztek a kérdést megvilágítani; én inkább jogi szempontból és a lelkipásztorkodás szempontjából próbálom vázlatosan tárgyalni. Mindenek előtt meg kell állapítani azt, hogy a stóla rendezésének az az alakja, mely a közhangulatban rokonszenves, nem stóla-váltságot, hanem stólaeltörlést jelent és követel, úgy vélekedvén, hogy a lelkész a lelkészi szolgálataiért kapja a fizetést, teljesen jogtalan tehát, hogy bizonyos lelkészi szolgálatért meg külön díjat, stólát kapjon. Akik ez alapon háborodnak fel a stóla ellen, feledék, hogy a stólás szolgálat nem gyülekezeti munka, hanem a gyülekezeti tagot speciálisan érintő, külön szolgálat, amelyért az illető gyülekezeti tag részéről a külön fizetés épp olyan természetű, mint pl. a körorvosnak a szülésnél való közreműködéséért, köre betegeinek gyógykezeléséért vagy éppen a halottkémségért —; vagy a községi jegyzőnek az egyes polgárok különleges ügyeinek elintézéséért járó külön díjazása. Elvi állásponton lehetne beszélni arról, hogy nem helytelen-e a keresztelést is stólás szolgálatnak minősíteni, mikor az mint sakramentom kiszolgáltatás, — egyenesen gyülekezeti Ielkipásztori munka, de a zsinat által megállapított istenitiszteleti rendtartás szerint a keresztelés templomon kívül, magánháznál is, — bárhol és bármikor — végezhető, tehát az egyháztagoknak erre nézve lehetnek különös kívánságaik, mikkel szemben teljesen jogos a különfizetés, a stóla kötelezjettsége. Keresztelési stóla jogtalanságáról csak akkor lehetne beszélni, ha a sakramentomot csak gyülekezeti istenitisztelet alkalmával szolgáltathatnánk ki. Az istenitiszteleti rendtartás temetésnél és esketésnél is jogot ád az egyháztagnak bizonyos kívánságokhoz, választásokhoz, ilyen joggal szemben pedig természetszerűleg kötelezettséginek is kell állani. De feledik a stóla eltörlésének követelői azt is, hogy az díjlevélben biztosított, szerzett jogokat érint és e jogoknak a megsértése könnyen maga után vonja az »ingyen vettétek, ingyen adjátok« * A pápai egyhm. lelkészértekezleten tartott felolvasás. elv szigorú alkalmazásával a többi jogok konfiskálását is és újra felidézi a díj levélcsonkítások ádáz harcát. A stóla eltörlése és ennek következményei ellen Való gyógyszerül, tehát a jogfosztás meggátlásáulf szolgálna a stólaváltság, mellyel az esetenkinti stólát elveszített lelkész (és kántor) kárpótolva lenne. Hogy volna előteremthető ez a stólaváltság? Vagy a gyülekezet gondoskodna róla költségvetésileg, vagy a kongnia megfelelő felemelésével fizetné az állampénztár. De kérdés, vájjon jogos-e az esetenkinti stólának áthárítása a többi gyülekezeti tagokra, akik E. T. értelmében vagyoni arányban úgyis viselik az egyházközségi terheket? Ennek az lenne a természetes következménye, hogy növekedvén az egyházközség költségvetésének tehertétele, fel kellene emelni az adócsökkentési államsegélyt. Már pedig úgy ennek, mint a kongnia felemélésének reménye most távolabban van tőlünk, mint valaha. Éppen ezért a stólaváltság egyházhatósági rendelettel való rendezése, ezzel a gyülekezet költségvetésének újabb, felülről jövő, tehát a gyülekezet autonómiáját is sértő megterhelése bizonyára nem egy helyen kemény és bizonyos tekintetben jogos ellenkezésre találna; az amúgy is nehezen beszedhető egyházi adóval szemben ellenszenvre vezetne; az egyházi adóhátralékkal ennek is elmaradása — nem is szólva a sok helyen fizetni szokott magasabb stóla elvesztéséről — a lelkész anyagi veszteségével, végrehajtás útján való beszedése pedig munkája erkölcsi kárával járna. Pedig a fizetéscsökkenésből már éppen elég volt. Az az elgondolás, hogy az 'esetenkénti stólát szedje be a gondnok s számoljon el vele a lelkésznek — csak szembekötőzsdi s a stólakérdést nem oldja meg. Hogy a lelkész az ő munká-> jáért, külön szolgálatáért őt jogosan megillető stólát megfelelő formában közvetlenül veszi fel, abban a munka értékét átérző és megértő lélek nem láthat megalázást vagy megvetést. A stólaváltság egységes rendezése, — ha a rendezés mégis elkövetkezik, nem látszik szerencsésnek. Bölcsen hagyta a stóla megállapításának jogát a zsinat mindenkor az egyházkerületek kezében. Mindenik egyházkerületnek más-más arculatú és jellegű gyülekezetei vannak. Nem lehet egy megítélés és elbánás alá vonni a dunántúli kis gyülekezeteket és az alföldi tanyarendszert!, vagy a városi, hivatalnokokból, gyári stb. munkásokból álló gyülekezeteket. Mert mig a rendezés valamely formája az egyiknél teljes megelégedést találna, mint amely az ő gondolkozásának, lelkiségének megfelel, addig a másiknál, — az tőle idegen lévén — zavart és visszahatást okozna. Leghelyesebb és legmegnyugtatóbb lenne, ha a kerületek direktívát (adnának és a gyülekezetek és lelkészek a maguk körében végeznék el a stólaváltság rendezését, mindenkor fentartva a felsőbb hatóság jóváhagyási és megerősítési jogát. Mindenesetre meg kell adni a lehetőségét