Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-03-22 / 12. szám

48. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. tala a felek egyházi érzületének és kötelmeinek ben­­sősége erősíthessék.., mindezeknél fogva jövőre is fenntartandó legalább egy Ízben az egyházi kihirde­tés«. — Gyülekezeteink nagy számban szédültek bele a modern házasságjogi elmélethez való, túlzottan li­berális alkalmazkodásba s lett a szabadosság vizein való evezés nagyrészben okozójává házasságra vezérlő, nevelési szellemünk és gyakorlatunk megsekélyese­­désének. Űj Istentiszteleti Rendtartásunk a házasság egy­házi megáldását megelőző eljárásra nézve ezt a ren­delkezést tartalmazza imperative: A házasságkötés \a felek által a lelkipásztornak idejében bejelentendő \a templomban való kihirdetés céljából. Kár, hogy többet nem mond. Ha nem szól is másiegyebet, ez is elég olyan őrállónak és népneve­lőnek, akit Isten lelke szólított el ref. egyházának elásott kincseit felszínre hozni. »Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel!« súgja a jézus jó vitézének saját bátor szive. És a Rendtartás rövid parancsa va­rázsvesszővé válik a hit és erkölcs őrének kezében. Egyházközsége várának ablakát-ajtaját feltárja vele: és beárad vigyázó tornyába a múlt idők életadó le­vegője, visszaszállnak a pásztori pálca intésére a bol­dog házasságra nevelésnek ősi szokásai: a jegyesek személyes jelentkezése, a párok oktatása, szivüknek a Szent-könyv igéjével Isten útjára irányítása, kihir­detése és ezen előkészítés után frigyüknek bensőséges esketési szertartás által történő, ünnepélyes megál­­dása. A »lelkészi prudencia« nem áll meg a rendelke­zés szerinti kihirdetés hivatalos hangjánál. Belemártja azt az evangélium szent balzsamu szelencéjébe és ott a lelki nevelés gyöngysorává változik. Ezzel ékesíti fel a vőlegény homlokát és a mennyasszony szivét, hogy viszont általuk mennyei ékszert kapjon a Krisz­tus mennyasszonya: az Anyaszentegyház. Kovács József k.-sztbenedeki lelkipásztor. Cur Deus homo? Canterbury Anselmus tana a keresztről. Irta : Márkus Jenő. Canterbury Anselmus az első theológus, aki Krisz­tus haláláról, a kereszt értelméről világosan s részle­teiben pontosan kidolgozott tant ad. Az előtte élő theológusok is foglalkoznak a kereszttel, de ez a fog­lalkozásuk még csak esetleges. Ahol elébiik mered a kereszt, ahol a kereszt theológiai munkásságukban út­jukban áll, ott nem mennek el mellette szótalanul, de kifejezett dogmát, kiépített tanegységet Ansel­mus előtt nem találunk a keresztyén dogmák fejlő­désének történetében. Athanasius, Origenes, Augus­tinus s a többi atyák is írnak a keresztről, foglalkoz­nak vele, de ez a munkájuk csak eszköz egy másik cél felé. Magáról a keresztről nem adnak a szó szoros értelmében vett theológiát, azaz a kereszt náluk nem képezi theológiai spekulációjuk célját, megérkezési állomását. S amennyiben ez a felfogás hajótörést lát­szana szenvedni azon a tényen, hogy Athanasiusnál, Origenesnél, különösen pedig Augustinusnál (és még sok Anselmus előtti atyánál is) a keresztre vonatkozó kijelentések, gondolatok egész tömegét találjuk, ha nem is olyan befejezett tan alakban, mint Anselmusnál, szabad legyen erre azzal felelni, hogy egyes gondo­latok, sőt gondolatsorok még közel sem jelentenek theológiát. A keresztre vonatkoztatva: a keresztre vo­natkozó gondolatok, gondolatsorok nem adják még a kereszt theológiáját. A theológia a rendszeresen ki­épített gondolkozásnál, a fogalmi gondolkozásnál kez­dődik. S a keresztyén dogmatörténelemben Anselmus az első, aki rendszeresen, fogalmilag foglalkozik a kereszt értelmezésével. Nem követnénk el erőszakot Anselmus theológiá­­ján, ha azt állítanék, hogy a kereszt Anselmusnál sem végpontja a theológiai spekulációknak. Idevonatkozó munkája: Cur Deus homo (Miért lett Isten emberré) odaérkezik meg, ahová a cim mutat. Miért kellett Istennek emberré lennie, mi tette szükségessé, hogy a Teremtő, Aki az embert boldogságra, a jó élvezé­sére teremtette emberré, azaz hússá és vérré, testté legyen. Ez az Anselmus által feldobott kérdés. S ha thézisének bizonyítására épen a keresztet, Krisztus szenvedését és halálát, az ezek által elért Istennel való megbékülést használja, a végső cél mégis az, hogy az inkarnációra feleletet tudjon adni. Ilyen értelemben lehetne mondani, hogy Anselmus munkája a nioeai zsi­nat XI. századi igazolása s alátámasztása. Ez a gondolatmenet azonban a »Cur Deus homo« perifériáin marad; helyesebben: nagyon szépen el­ejti a »Cur Deus homo« tartalmi magvát a külső forma nagy respektálása miatt. A kérdésre Anselmus az igazi feleletet épen a keresztben találja meg. Azért kellett Istennek emberré lennie, hogy meghal­jon s halálával az ember bűneiért eleget tegyen. Ezek előrebocsátása után lássuk magát a könyvet. Anselmus azt a célt tűzi maga elé, hogy ész­szerűen, racionálisan igazolja thézisét, hogy kénysze­rítő észbizonyítékokat szolgáltasson, hogy nemcsak a gondolkodó, kételkedő keresztyének, de a pogányok és zsidók is kényszerítve legyenek meghajolni a ke­­resztyénség igazsága előtt. Amint a mű I. 4. fejeze­tében mondja: aki képet akar festeni, az valami szi­lárd alapot keres, hogy festménye megmaradjon. Senki sem fest a vízre vagy a levegőbe, mert ott fes­tésének semmi nyoma sem marad. Ha azért a hitetle­nek elé a mi hitünk valóságának festményét tartjuk, azt gondolják, hogy a felhőkre festettünk, mert a mi hitünket nem valóságnak, de köllteménynek tartják. »Monstranda est ergo prius veritatis rationabilis so­­liditas.« (Előbb tehát az igazság megbízható észalap­ját kell megmutatni.) A mű rövid tartalma: Isten az embert boldog­ságra, a legfőbb jó élvezésére (augustinusi gondolat), a legfőbb jó mindenek felett való szeretésére terem­tette. S az 'ehhez szükséges erőt is megadta az em­bernek. De az ember nem -követte az Istentől megha­tározott utat. Nem adta meg Istennek azt a tisztele­tet, ami Öt, mint a mindenség királyát megilleti. Ez­zel az ember bűnt követett el s bűnét a történetóm folyamán csak nagyobbra halmozta. Már egyetlen egy bűnnek — bármily kicsinynek is látszik a szemünkben — végtelen büntetés a következménye (1. crimen laesae majestatis). A bűn elkövetésével Isten világ­teremtő i tervei, hogy ő az embert boldogságra ve­zesse, az emberi engedetlenség miatt a sikertelenség látszatát vették magukra. Az ember bűneinek követ­kezményeként az isteni eleveelhatározás útjába nagy akadály tornyosult s így az ember nem érkezhet meg rendeltetéséhez: a boldogsághoz. Az akadály miatt nem törhet a boldogság felé. A bűnök elengedésének kell jönnie, hogy ez lehetővé váljék. »Nec ad illám1 (se. beatitudinem) posse pervenire quemquam, nisi dimissis peccatis; nec ullum hominem hanc vitám transire sine peccato. Senki sem tud a boldogságot!

Next

/
Thumbnails
Contents