Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-03-22 / 12. szám
48. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. tala a felek egyházi érzületének és kötelmeinek bensősége erősíthessék.., mindezeknél fogva jövőre is fenntartandó legalább egy Ízben az egyházi kihirdetés«. — Gyülekezeteink nagy számban szédültek bele a modern házasságjogi elmélethez való, túlzottan liberális alkalmazkodásba s lett a szabadosság vizein való evezés nagyrészben okozójává házasságra vezérlő, nevelési szellemünk és gyakorlatunk megsekélyesedésének. Űj Istentiszteleti Rendtartásunk a házasság egyházi megáldását megelőző eljárásra nézve ezt a rendelkezést tartalmazza imperative: A házasságkötés \a felek által a lelkipásztornak idejében bejelentendő \a templomban való kihirdetés céljából. Kár, hogy többet nem mond. Ha nem szól is másiegyebet, ez is elég olyan őrállónak és népnevelőnek, akit Isten lelke szólított el ref. egyházának elásott kincseit felszínre hozni. »Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel!« súgja a jézus jó vitézének saját bátor szive. És a Rendtartás rövid parancsa varázsvesszővé válik a hit és erkölcs őrének kezében. Egyházközsége várának ablakát-ajtaját feltárja vele: és beárad vigyázó tornyába a múlt idők életadó levegője, visszaszállnak a pásztori pálca intésére a boldog házasságra nevelésnek ősi szokásai: a jegyesek személyes jelentkezése, a párok oktatása, szivüknek a Szent-könyv igéjével Isten útjára irányítása, kihirdetése és ezen előkészítés után frigyüknek bensőséges esketési szertartás által történő, ünnepélyes megáldása. A »lelkészi prudencia« nem áll meg a rendelkezés szerinti kihirdetés hivatalos hangjánál. Belemártja azt az evangélium szent balzsamu szelencéjébe és ott a lelki nevelés gyöngysorává változik. Ezzel ékesíti fel a vőlegény homlokát és a mennyasszony szivét, hogy viszont általuk mennyei ékszert kapjon a Krisztus mennyasszonya: az Anyaszentegyház. Kovács József k.-sztbenedeki lelkipásztor. Cur Deus homo? Canterbury Anselmus tana a keresztről. Irta : Márkus Jenő. Canterbury Anselmus az első theológus, aki Krisztus haláláról, a kereszt értelméről világosan s részleteiben pontosan kidolgozott tant ad. Az előtte élő theológusok is foglalkoznak a kereszttel, de ez a foglalkozásuk még csak esetleges. Ahol elébiik mered a kereszt, ahol a kereszt theológiai munkásságukban útjukban áll, ott nem mennek el mellette szótalanul, de kifejezett dogmát, kiépített tanegységet Anselmus előtt nem találunk a keresztyén dogmák fejlődésének történetében. Athanasius, Origenes, Augustinus s a többi atyák is írnak a keresztről, foglalkoznak vele, de ez a munkájuk csak eszköz egy másik cél felé. Magáról a keresztről nem adnak a szó szoros értelmében vett theológiát, azaz a kereszt náluk nem képezi theológiai spekulációjuk célját, megérkezési állomását. S amennyiben ez a felfogás hajótörést látszana szenvedni azon a tényen, hogy Athanasiusnál, Origenesnél, különösen pedig Augustinusnál (és még sok Anselmus előtti atyánál is) a keresztre vonatkozó kijelentések, gondolatok egész tömegét találjuk, ha nem is olyan befejezett tan alakban, mint Anselmusnál, szabad legyen erre azzal felelni, hogy egyes gondolatok, sőt gondolatsorok még közel sem jelentenek theológiát. A keresztre vonatkoztatva: a keresztre vonatkozó gondolatok, gondolatsorok nem adják még a kereszt theológiáját. A theológia a rendszeresen kiépített gondolkozásnál, a fogalmi gondolkozásnál kezdődik. S a keresztyén dogmatörténelemben Anselmus az első, aki rendszeresen, fogalmilag foglalkozik a kereszt értelmezésével. Nem követnénk el erőszakot Anselmus theológiáján, ha azt állítanék, hogy a kereszt Anselmusnál sem végpontja a theológiai spekulációknak. Idevonatkozó munkája: Cur Deus homo (Miért lett Isten emberré) odaérkezik meg, ahová a cim mutat. Miért kellett Istennek emberré lennie, mi tette szükségessé, hogy a Teremtő, Aki az embert boldogságra, a jó élvezésére teremtette emberré, azaz hússá és vérré, testté legyen. Ez az Anselmus által feldobott kérdés. S ha thézisének bizonyítására épen a keresztet, Krisztus szenvedését és halálát, az ezek által elért Istennel való megbékülést használja, a végső cél mégis az, hogy az inkarnációra feleletet tudjon adni. Ilyen értelemben lehetne mondani, hogy Anselmus munkája a nioeai zsinat XI. századi igazolása s alátámasztása. Ez a gondolatmenet azonban a »Cur Deus homo« perifériáin marad; helyesebben: nagyon szépen elejti a »Cur Deus homo« tartalmi magvát a külső forma nagy respektálása miatt. A kérdésre Anselmus az igazi feleletet épen a keresztben találja meg. Azért kellett Istennek emberré lennie, hogy meghaljon s halálával az ember bűneiért eleget tegyen. Ezek előrebocsátása után lássuk magát a könyvet. Anselmus azt a célt tűzi maga elé, hogy észszerűen, racionálisan igazolja thézisét, hogy kényszerítő észbizonyítékokat szolgáltasson, hogy nemcsak a gondolkodó, kételkedő keresztyének, de a pogányok és zsidók is kényszerítve legyenek meghajolni a keresztyénség igazsága előtt. Amint a mű I. 4. fejezetében mondja: aki képet akar festeni, az valami szilárd alapot keres, hogy festménye megmaradjon. Senki sem fest a vízre vagy a levegőbe, mert ott festésének semmi nyoma sem marad. Ha azért a hitetlenek elé a mi hitünk valóságának festményét tartjuk, azt gondolják, hogy a felhőkre festettünk, mert a mi hitünket nem valóságnak, de köllteménynek tartják. »Monstranda est ergo prius veritatis rationabilis soliditas.« (Előbb tehát az igazság megbízható észalapját kell megmutatni.) A mű rövid tartalma: Isten az embert boldogságra, a legfőbb jó élvezésére (augustinusi gondolat), a legfőbb jó mindenek felett való szeretésére teremtette. S az 'ehhez szükséges erőt is megadta az embernek. De az ember nem -követte az Istentől meghatározott utat. Nem adta meg Istennek azt a tiszteletet, ami Öt, mint a mindenség királyát megilleti. Ezzel az ember bűnt követett el s bűnét a történetóm folyamán csak nagyobbra halmozta. Már egyetlen egy bűnnek — bármily kicsinynek is látszik a szemünkben — végtelen büntetés a következménye (1. crimen laesae majestatis). A bűn elkövetésével Isten világteremtő i tervei, hogy ő az embert boldogságra vezesse, az emberi engedetlenség miatt a sikertelenség látszatát vették magukra. Az ember bűneinek következményeként az isteni eleveelhatározás útjába nagy akadály tornyosult s így az ember nem érkezhet meg rendeltetéséhez: a boldogsághoz. Az akadály miatt nem törhet a boldogság felé. A bűnök elengedésének kell jönnie, hogy ez lehetővé váljék. »Nec ad illám1 (se. beatitudinem) posse pervenire quemquam, nisi dimissis peccatis; nec ullum hominem hanc vitám transire sine peccato. Senki sem tud a boldogságot!
