Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-02-22 / 8. szám

Negyvenkettedik évfolyam.

8. szám.

Pápa, 1931 február 22.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

• ..................................: MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .....................................................•

FELELŐS SZERKESZTŐ : PONORÁCZ JÓZSEF THEOL- IGAZG. PÁPA, FŐ- .Kfc, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ ©«© TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK.

Kijelentés és Szentirás*

A vallások története nem csupán a vallás és kijelentés között mutat benső kapcsolatot, hanem a kijelentés és irás között is. Mágikus formulák, liturgikus szövegek, rituális traktátusok, ceremóniális törvények, papi dokumentumok, történeti és mithologiai irodalom stb. vallási téren minden kulturnépnél előfordulnak. De még sziikebb értelemben vett szent iratokról is van szó az egyes vallásokban. Sok népnek van olyan könyve, vagy könyvgyűjteménye is, amely isteni tekintéllyel bir és mint szabály érvényesül a tanításban és életben. Ide tartozik a kínaiak Shukingja, az indusok Védája, a buddhisták Tripitakája, a perzsák Avestája, a mohamedánok Koránja, a zsidók Ótestamentuma és a keresztyének Bibliája. Ezt a két vallást együtt a könyvvallások névvel szokás jelölni. Már ez a jelenség is arra mutat, hogy kijelentés és irás nem állhatnak egymással esetleges, önkényes viszonyban. A Koránról szóló tan története érdekes párhuzamokat mutat a keresztyén egyház szentirási dogmájának történetével. A vallásnak, kijelentésnek, szónak és Írásnak ez egymással való összefüggésében nincs semmi idegenszerű. Ugyanis a vallás tartalmi része elsősorban képzet, tan, dogma, amelyet kijelentésből nyer, szavakban fejez ki, tradíció által plántál át nemzetségről nemzetségre s végül írásban konzervál. Tehát gondolat és szó, gondolkodás és beszéd a legbensőbb rokonságban állnak egymással. Nem teljesen azonosak, amint Max Müller gondolja; van ugyanis gondolkodás, öntudat — bármilyen homályosan is — beszéd nélkül. Homo enirn nihil potest dicere, quod non etiam sentire possit; potest etiam aliquid sentire, quod dicere non possit.

De azért mégis a szó a kifejezett, önállósághoz és teljességhez jutott s épen azért világos és tiszta gondolat; nélkülözhetetlen segédeszköz az öntudatos gondolkodás számára. A nyelv a nemzet lelke, az emberiség javainak és kincseinek megőrzője, emberek népek és nemzedékek összekötő kapocsa, az egyetlen nagy tradíció, amely az emberiséget eggyé teszi természetben és öntudatban egyaránt. S amint a gondolat a szóban testesül meg, úgy a szó meg az Írásban. A nyelv nem más, mint jegyek organizmusa, csakhogy hallható jegyeké. És a hallható jegy természetszerűleg stabilitást keres a látható jegyben, az Írásban. Az irás voltaképen jelművészet és ebbben a tágabb értelemben valamennyi népnél előfordul; de lassanként a jel- és képírásból a szó- vagy fogalomíráson át betűírássá fejlődött. De bármennyire finomodott és gyarapodott is a pontosságban, voltaképen

* Dr. H. Bavinck volt holland professzor Gereformeerde Dogmatiek c. müvéből fordította Bakos Lajos.

mégis csak tökéletlen. Gondolkodásunk, mondja Augustinus, visszamarad a dolgok mögött, gondolatunk a szavak mögött; ép így nagy távolság van a szó és irás között is. A hangokat mindig csak megközelítőleg lehet visszaadni látható jegyekben. A gondolkodás gazdagabb, mint a beszéd, s a beszéd gazdagabb, mint az irás. De azért az irás mégis nagyjelentőségű. Az irás a konzervált, generalizált és megörökített beszéd. A gondolatokat ez teszi sajátjává azoknak, akik tőlünk távol élnek és akik utánunk következnek, egyszóval : az egész emberiségnek. Az irás lerajzolja a szót s mintegy beszél a szemhez. Testet, szint segvszersmind létezést és biztosságot ad a gondolatnak. Az irás a szó megtestesülése.

Ez általánosságban érvényes. A tradicionálisták, Bonald, Lamennais, Bautain bizonyára nagyon messze mentek, amikor azt mondották, hogy a nyelv egyenesen Istentől származott, hogy a nyelv az igazságnak részesévé lett. Ám ebben az állításban mégis van valami jó gondolat. Különösen vallásos területen nyer nagyobb jelentőséget a beszéd és irás. A kijelentés a keresztyénségben történet. Tényekben, eseményekben áll, amelyek tovatűnnek és nyomban a múlthoz tartoznak. A kijelentés actus transiens, temporális, momentán jellegű s mint ilyen, ugyanolyan elmúló időformát hordoz, mint a többi földi dolgok. És mégis örök gondolatokat tartalmaz, amelyek nem csupán arra a pillanatra és azokra a személyekre nézve voltak nagy jelentőségűek, amikor és akik között ez a kijelentés megtörtént, hanem minden idő és minden ember számára értékesek. Hogyan lehet ezt a látszólag ellentétes dolgot összeegyeztetni, amelynek különös voltát talán mindig érezték. Először az angol deizmus hívta fel reá a figyelmet. Cherbury Herbert úgy nyilatkozott, hogy egyedül csak olyan kijelentésben tudna hinni, amelyet közvetlenül mi magunk kaptunk; az a kijelentés, amit mások kaptak, reánk nézve csak történet, hagyomány és a történetben sohasem tudunk a valószínűségnél tovább menni. Ugyanilyen értelemben mondta Hobbes, hogy az a kijelentés, amit mások kaptak, számunkra nem bizonyítható. Locke ilyen módon különbséget tett originális és traditionális kijelentés között. Mindezekből a deizmus azt vezette le, hogy a religio naturális elégséges és a kijelentés tulajdonképeni tartalma kellett hogy legyen. Ezért azután különbséget tett tény és eszme között, az időszerű és az örök között, az esetleges történetigazságok és a szükségszerű értelmi igazságok között. Hegel speculativ rationaíizmusa egyanezen a nyomon haladt; az eszme nem teljesedik ki egyetlen individuumban.

Ez a különböztetés gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult. Az eszmének a történelemből való kiszakítása a keresztyénségben épen úgy, mint a többi vallásokban nem csekélyebb dologhoz, mint magának az