Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-02-08 / 6. szám
24. oldal DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP. 1931. nati szabályrendelet kiegészítő részét képező gazdag példatár, meg sem emlékezik róla. A püspökeink által összeállított s a magyar református egyház számára szétküldött Istentiszteleti Rendtartás — hála az Úrnak — a szabályzat sorrendjében mégis foglalkozik, bár nem egységes akarattal és határozott útmutatással, ezen alkalmi istentisztelettel a gondosság akkora mértékével, hogy dunántúli talajon felnőtt papi emberben talán mégsem ébred az a meggyőződés, hogy az egyházkelés most már felesleges szokás. Ez a kis anomália teszi lelkiismereti kötelességemmé, hogy a Rendtartás nagyértékü művén észlelt csekély hiányra és a csorba kiköszörülésének szükségességére és lehetőségére igen jelentős pasztorális érdekek szempontjából hivatalos lapunkban rámutassak. Nem gondolom, hogy ünneprontás vádjával illethetne akárki, amikor az oly nagy tisztelettel fogadott zsinati szabályrendelet fejlődés törvénye alá eső megállapítását vizsgálom. Hiszen a keresztyének, különösen a református melléknevüek, nem ismernek tabu-t. Mindeneket megvizsgáljatok — mondja az apostol — s amelyek jók, azt megtartsátok! Zsinatunk a rendtartási szabályzat 13 §-a szerint az egyházkelést az alkalmi istentiszteletek sorában említi és félre nem érthetően akként rendelkezik, hogy imádság formájában kell a liturgusnak istentisztelet után az Úr asztalánál való könyörgéssel végeznie. Másfelől viszont a keresztelési szertartáshoz fűzött végrehajtási útmutatásban a keresztelendő felett mondandó imádsággal kapcsolatban ezeket olvassuk: Az imádságba belefoglalható az a gondolatkör, amelyet régi ágendáink az egyházkelés alatt értettek. Egyházkelésnek nevezzük azt a szokást, mely szerint a gyermekágyból felkelő anya legelső útja a templomba vezet, hogy ott bemutassa háláját Istennek. Az egyházkelést pótolja, ha az anya gyermeke keresztelésekor megjelenik Isten előtt hálaadásra ... Több szó a szertartáskönyvben nem esik az egyházkelésről. A példatárban pedig — úgylátszik, hogy következetesen — egy árva kis imádság sem közöltetett a hálaadó könyörgés mintájául. Egyéb, sokkal jelentéktelenebb esetekre azonban bőséggel találunk a cselekményekre formákat, noha talán egész életünkben sem kerül a használatukra sor. Nem szállhatunk vitába országos zsinatunkkal, különösen, utólagosan nem, amiatt, hogy az idézett rendelkezésben nyilvánvaló az a szándék, hogy a nem egyetemesen elterjedt s csak párciálisan gyakorolt egyházkelés nem nyert a zsinat felfogásában mélyebb jelentőséget. Merem azonban állítani, hogy dunántúli egyházkerületünkben nem akad lelkipásztor, aki a népünk szivében olyan mély gyökeret vert, az egyházat az anyák lelkén, hitvalló imádságain keresztül valóban fundamentumában építő egyházkelési gyakorlatnak nem kiküszöbölésére, a hagyományos és annyi tanulmányt nyújtó szokásnak nem elsorvasztására, de még csak lényegtelen megváltoztatására is kísérletet tegyen. Városi gyülekezetekben — megengedhető — más a helyzet. De falusi egyházközségeinkben a hitélet és erkölcsi életrend ápolása szempontjából alig van még egy olyan erőforrás, mint amikor a gyermekágyból kikelő családanya forró imádságban könyörög hite templomában s alámegy házához lelkészének egyéni alkalmazású oktatásával s az Úr áldásának meghallgatásával. Egyházkerületünk — én hiszem — tisztán és zavartalan hűséggel tudja, minő gyümölcsöket teremhet az egyházkelésben az anyákkal való hűséges érintkezése. Dunántúli talajon nincs az a legintenzivebben dolgozó nőegyesület, amely annyi áldással tudná helyettesíteni a templomot az anyák előtt azoknak legforrób lelki állapotukban. Múltjához, hagyományaihoz és örök hivatásához való érzékét fejezte ki egyházkerületi közgyűlésünk, amikor 1928-ban tartott közgyűlési jegyzőkönyv 215—9. alatt a következő határozatot hozta: Felterjesztést intéz az országos zsinathoz az iránt, hogy az egyházkelési szertartásnak ott, ahol meg van, fenntartását, ott pedig, ahol ez még nem volt gyakorlatban, bevezetését rendelje el s ennek liturgiáját, alakját, rendjét az istentiszteleti rendtartásba vétesse fel. Sajnos, kerületünk nemes törekvését a zsinat nem mindenben honorálta. És most a helyzet röviden ez: Fiatal papi nemzedékünk az egyházkelési szertartás végzéséhez nem talál az ágendában formát... Az anyák pedig változatlan hűséggel hozzák fájdalmuk, örömük, hálaadásuk, bűnbánatuk és egyéb gyászuk könnyeit az Úr asztalához! Videant consules! Kovács József kaposszentbenedeki lelkész, egyhker. képviselő. * Megjegyzés. Mint magából a cikkből is kitűnik, az Istentiszteleti Rendtartás nem mellőzi teljesen az egyházkelést s annak két módját említi fel, az egyik az eddig is szokásban volt egyházkelés, a másik pedig a kereszteléssel kapcsolatos, amennyiben az anya a keresztelésen maga is megjelenik. Kétségkívül igaza van cikkírónak, hogy ennek dacára is hiányos az Istentiszteleti Rendtartás, mert erről az ősi szép szokásról csak így röviden emlékezik meg s nem nyújt formulát, amelyet az egyházkelés alkalmával használni lehetne. Úgy vagyunk értesülve, hogy főtiszteletü Püspök úr az ügyet a legközelebbi egyházkerületi közgyűlés elé kívánja terjeszteni, amely azután a maga részéről pótolhatja az Istentiszteleti Rendtartásban levő hiányt. Páratlanul megnyilatkozó részvét, ismerősök, barátok, tiszttársak, az egész környék úri társadalmának s a vesztes Réde község és ref. gyülekezet tagjainak nagy serege kisérte január 30-án délután utolsó útjára a rédei ref. egyház közbecsülésben és szeretetheti állott tanítóját, Biró Jánost. Ez a rendkívüli arányokban megnyilatkozott részvét beszélő bizonysága volt a boldogult élete nagy értékelésének, amely szeretetet, tiszteletet, elismerést váltott ki mindazoknál, akik vele bárminemű közelebbi összeköttetésben állottak. Korán, élete delén döntötte koporsóba az emésztő gyomorrák. Nem segíthetett rajt az emberi tudomány. A múlt év tavaszától rohamosan őrölte erős, edzettnek látszó szervezetét. De az isteni irgalmas Kegyelem olyan boldog bizodalommal, felgyógyulása iránt való reménységgel áldotta meg, hogy élete utolsó pillanatáig tervezett, reménykedett, hogy még meggyógyulva munkálkodhatik hivatása körében s szeretett hitvestársa és kis fia boldogítására. Erős, határozott jellemű egyéniség volt élete minden vonatkozásában. Gyermekkorának anyagi kö
