Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-12-13 / 50. szám

232. oldal

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1931.

könyvét hallgatóinak, »hogy itt e jelenvaló ajánlásom által egy emlékezetoszlopot emeljek fel, nem oly célból, hogy magamnak kegyelmetektől s a maradéktól ez által halami dicséretet s hírnevet vásároljak... A jó hírnevet érdem után igaz, hogy én is szeretem s annak megnyerésére törekszem is, de nem vadászom. Hanem oly céllal cselekszem ezt, hogy a mi szegény s hamvaiból csak most elevenedő oskolánknak ... ennek \a mi Pannónia reménységére növekedő anyaoskolánknak \a kegyelmetek szivében egy ez eránt háládatos oszlopot emeljek fel«.

Elmondja azután, hogy a diákság legfőbb kötelessége, hogy háládatos legyen az iskola iránt s annak emelkedését minden úton-módon előmozdítsa. Kötelessége ez a pápai diáknak, úgyis mint embernek, úgyis mint dunántúli magyar hazafinak, de mint filozófusnak is. A pápai diáknak be kell azt látni, hogy mily szükség van Pápán anyaiskolára.

»Gondolják meg kegyelmetek« — mondja —, »hogy e mi túl a Dunai kerületünk 13 vármegyékből álló test, hogy ebben körülbelül 500 re format a ek lile zsiák vágynak, — gondolják meg, hogy Pannónia sok számtalan okoknál fogva a tudatlanság által leg-, elnyomottabb, \a haza külső ellenségeitől legtöbb nyomorúságokkal fárasztót ott, a hajdani vallásbeli fanatismus által legtöbbet szenvedett s halhatatlan emlékezetű... kegyelmes királyaink példás kegyességek által csak most megszabadult, legszegényebb, az oskoláknak legnagyobb szükiben lévő, a nagyobb anyaoskoláktól legtávolabb levő része országunknak«.

S így éppen azért, mivel nem tud Dunántúl a maga számára elég vezető embert nevelni és a szülők a távollevő iskolákban nem tudják gyermekeiket neveltetni, — igen nagy szükség van Pápán anyaiskolára, hogy »környékbeli gyermekeinkre« ennek az a »behatása volna«, hogy »ezeket a tudományra édesgetné, vonná« — hogy továbbá a kerületi ifjak a kerületi anyaiskolában, mint legközelebb levőben tanulván, azokat inkább segítené maga az egyházkerület is, de egyszersmind a távolban történő taníttatás által nem menne el a sok úti- és egyéb költség Dunántúlról és így gazdagabb is maradna ez az országrész,

»Ha ezeket s ezeknek következéseiket kegyelmetek ... meggondolják, lehetetlen kegyelmeteknek a distributive igazságról... annyira elfelejtkezni, hogy ... amaz örök igazsága suum caique-t kinek-kinek meg ne adják és hogy nevezetesen a pápai oskolának, Pannónia csak most növekedő anyaoskolájának ... minden lehető uton-módon való előmozdítását... el ne kövessék ...«

Ha nincs anyaiskola, hiába van sok gimnázium, innen alig néhány évi tanulás után kénytelenek elmenni az ifjak felsőbb tanulmányok tanulására Debrecenbe, Patakra, hogy magukat valamilyen hivatalra kiművelhessék. Szükség van hát ezért is anyaiskolára. De hogy azzá lehessen a pápai iskola, a diákoknak kell erősen ragaszkodni ehhez az iskolához. Lehetőség itt is van most már elvégezni a felsőbb tudományokat is, ne menjenek hát el innen s higyjenek abban, hogy az egyházkerület majd segítségükre jön a legatiókkal, supplikációkkal és rektori állásoknak részükre való fenntartásával s így tanulásukról s majdan elhelyezésükről gondoskodni fog.

Utólag aztán bevallja, hogy mindezt nem azért mondja el, mintha kételkednék a pápai diákoknak az iskola iránt való szeretetében, hanem »fiamnak akartam beszélni, hogy menyem értsen róla«.

Az a kép, amit itt Márton rajzolt a dunántúli

vidék szegénységéről és tudatlanságáról, még kirívóbban tűnik elénk a pápai egyháznak egyik, ez időtájt készített s az anyaiskola elismertetése érdekében beadott emlékiratában. De el is képzelhetjük. Szinte már a török háborúk óta, de még inkább a Rákóczi szabadságharcának leveretése után, majd legsúlyosabban a Mária Terézia uralkodása idejében — Dunántúlon alig voltak ekklézsiák és iskolák. A nép faluszámra évtizedeken át nem látott se prédikátort, se iskolamestert. M.indenképen indokolt volt hát Márton törekvése, még ha egyéni ambíciói nem járultak volna is hozzá egy anyaiskola emeléséhez.

S mint említettük, a főiskolai épület felállítása után nem is késett soká a kerületi elismertetés 1797- ben, sőt az egyetemes egyház anyaiskolái közé való besoroztatása sem, 1804-ben.

Anyaiskolává lett tehát a pápai főiskola. És pedig bátran állíthatjuk, hogy szinte egy embernek hallatlan akaratereje, agilitása és törhetetlen hite eredményeként. Azt jelentette az anyaiskolai rang, hogy ezentúl az egész Dunántúl csak egyetlen egy iskolát, a pápait támogatja a dunántúli, valamint egyetemes segélyezéseknél a többi egyházkerület is. Csak ennek a tanulói járhatnak dunántúli legációkba s szerte az országban szupplikálni. Csak ennek végzett tanulói lehetnek Dunántúl iskolamesterek és prédikátorok.

Természetszerű következménye lett ennek, hogy a többi dunántúli iskolák, a komáromi, győri, kocsi, ácsi, sőt az aránylag legnagyobb losonci is lassanként elsorvadtak és meg is semmisültek, mig a pápai iskola ezzel szemben állandóan növekedett és bővült. Ámde Márton felfogása szerint inkább kívánatos volt, hogy egy iskola legyen nagy és fejlődésképes, minthogy öt-hat kínlódjék és tengődjék minden emelkedés lehetőségének kizárásával.

Ha most visszagondolunk arra, hogy a Morál idézett előszavában milyen közvetlenül, barátilag szól Márton a pápai diákokhoz, önkéntelenül azt gondolhatnók, hogy akkor az az ifjúság alighanem fejére nőtt a professzornak. A bizalomra talán bizalmaskodással felelt az az ifjúság.

Ámde távolról sem így volt a helyzet. Márton tudta, nagyon jól tudta, hogy egy külsőleg megépített iskola, jó iskolaépülettel, tanári jövedelemmel, diákok segélyezésével és elhelyezkedési lehetőségeivel — még nem is teljes iskolaépítő munka. Hiába szép egy alma, ha belül rothadt, vagy a féreg rágja. Az iskola csak akkor lehet jó és céljának szolgálatában álló, ha belsőleg is építtetik! Ezt pedig Márton a tanítás, a nevelés és a fegyelmezés által gyakorolta.

Ez alkalommal még csak ez utóbbiról szóljunk pár szót.

Márton erős kezű fegyelmező professzor volt. Tanítványai számára iskolai törvénykönyvet alkotott és ezek a törvények nagyon szigorúak voltak. De gondoskodott Márton arról, is, hogy a törvények ne csak papiroson maradjanak. Gondoskodott azoknak szigorú végrehajtásáról is. A sedes: az iskolai törvényszék sűrűn talált végezni való munkát! A börtön, meg a deres állandóan talált deliquenseket és az iskolából való kicsapatás sem volt nagyon ritka dolog.

Igen, mert ha Márton azért akart Dunántúl anyaiskolát szervezni, hogy e dunántúli résznek legyenek derék munkás, istenfélő, hazaszerető és embertársaiknak javát hű kötelességteljesítéssel munkáló vezérei, — iezt a vezérséget csak az arra méltó tanítványok számára engedte elérni. Aki nem tudja magát a fegyelemnek alávetni, hogyan tudhat az majd