Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-08-23 / 34. szám
144. oldal DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP. 1931. — mindezek mellett a közegyházi tisztségek és méltóságok mellett tartja az Országos Református Lelkészegyesület elnökségét, amelyet még közpapsága idején adott kezébe, a lelkésztestvérek szeretete és bizalma, amely iránta egy pillanatra is meg nem ingott, bár maga vetette fel többizben a bizalmi kérdést. Hazai és külföldi tudományos és közművelődési társaságok és intézmények tömegesen részesítik kitüntetésben. Amikor a legnagyobb támadások érik, azután következik mindig a legnagyobb kitüntetés, mintegy az igazság diadalának a földi megbizonyítására. Most, hogy húsz éves püspöki jubileumát Isten kegyelméből megérte, — visszatekintve negyedszázadot meghaladó egyházi- és közéleti működésére, azokra a nagy alkotásokra és munkákra, amik nevéhez fűződnek, arra a hűséges szolgálatra, melyet Isten, haza és egyház szolgálatában végzett, azokra a mocsoktalan fegyverekkel megvívott harcokra, melyeknek központjában állott — érdemeinek elismeréséül és teljes elégtételül a legfelsőbb hatalom, Kormányzó úr Öfőméltósága is a legnagyobb kitüntetésben részesítette, mikor az I. osztályú magyar érdemrenddel tüntette ki. Ez alkalommal mi dunántúliak is meghajtjuk előtte elismerésünk, nagyrabecsülésünk és változatlan szeretetünk zászlaját és kiáltjuk feléje, hogy az isteni gondviselés tartsa, éltesse, hogy még sokáig világolhasson az ige fényével, járhasson-kelhessen szerető szive áldástosztó melegével, vezérkedhessen bölcseséggel és bátorsággal, haladhasson győzelemről-győzelemre Isten, magyar hazánk és evang. református egyházunk szolgálatában, az igazság erejével és fényes fegyverzetével, — s hogy mindezeket eddig megtehette és ezután is elvégezhesse : egyedül istennek legyen dicsőség. Kálóz, 1931 augusztus. Vargha Ká|má„ kálozi lelkész, főisk. egyházi gondnok. T emplomépítés. Ünnepi beszéd a balatonalmádi református fiókegyház templomalapja növelésére rendezett estélyen. Vannak nagyon sokan, akik az aranykort a múltban keresik, a tegnapelőttről és az elmúlt évtizedekről úgy beszélnek, mint „régi jó idők“-ről. Nos, ne adja az Isten, hogy azok a régi jó idők még egyszer visszajöjjenek, mert az apáink és nagyapáink világában mi már megfulladnánk, sőt apáink maguk sem tudnának benne mozogni, nem találnák jól magukat tulajdon viszonyaik között. A mi korunk sokkal egészségesebb, biztosabb az egyensúlya,, nagyobb és teltebb a lélekzetvétele. Az ellentétek, melyek kasztokba skatulyázzák az embereket, hovatovább egyre jobban szünőfélben vannak. A végletek kezdenek feloldódni és az egésszé lévő emberiség urává lesz az egész világnak. Ki képzelt volna el csak ötveh év előtt is egy strandoló szerzetes-barátot, vagy ki tudott volna ezzel szemben elképzelni egy Biblia-magyarázó pénzügyminisztert ? A mennyország emberének nem lett volna szabad meglátni a földet és a mi földünknek szikrázó dicsőségét a Balaton tükrét, nem lett volna szabad izmait, lelkét barnává süttetnie, acélossá edzettetnie az aranyos napsugárnak áldott kévéiben. A mennyország emberének nem volt szabad a vízbe lépni, de ugyanakkor odaállotí az égnek misztikus homályba burkolt kapujához és nem nagyon engedte, hogy az egyszerű halandó, a nem-papi ember besurranjon oda és a maga eszével-szemével meglássa a vallásnak azokat a nagyszerű aranyigazságait, melyeket aprópénzre lehet és kell is mindenkinek felváltani a mindennapi élet szükségei számára. A középkorban meg épen az volt a pap legszebb eszménye, hogy testét véressé marcangoltassa, korbáccsal tépje; világi emberre pedig, ha nagyon vallásos hajlandóságú volt, egy-kettőre ráfogták a boszorkánymesterséget és kínzó próbákat akasztottak a nyakába. Régebben a jeles diákok született rossz tornázok voltak, szándékosan tetették magukat, mintha beesett volna a mellük és három lépésre sem látnának el. A jó tornázóknak pedig csak pótvizsgákkal illett felsőbb osztályba jutni, nem is szólva arról, hogy az a diák, aki a nyújtón, meg a korláton megállotta a helyét, templomba soha, vagy pedig nagyon ritkán járt. Milyen nagy változás, gyönyörű fordulat az, hogy a vizipolo-csapatban vannak olyan kiváló csatárok, akik a vizen kívül reverendát hordanak és a vallásosságot, áhítatot, templomépítő gondolatot olyanok is szivükön hordozzák, akik tulajdonképen nem is papok. A vágyak kereszteződnek, egymást segítik, gazdagítják. Az élet merészívű pompázó hintázás a végletek és ellentétek között. Épen ez teszi gazdagabbá, teltebbé kívánatosabbá, többszínűvé. A nagy református keresztyén gondolat hódítani kezd egyházunk határain túl is, az a gondolat t. i. hogy nemcsak az a pap, akinek magas a mellénye, hanem mindenkinek papnak kell lennie. Hivatása, mestersége, ipara, elfoglaltsága mindenkinek papi munka, azzá kell lennie, mert a kenyeret dagasztó háziasszonynak, a vonatot vezető gépésznek, az óceánt diadalmasan átszelő hős magyaroknak, a hegedű száraz fájába lelket öntő, dalaival másokat lelkesítő művésznek, a rímeivel hangulatot varázsoló költőnek, a szántóvetőnek a célja nem az, hogy romboljon, pusztítson, hanem hogy emeljen, magasabbra vigyen, építsen, békét szerezzen, kenyeret adjon, jó kedvet hozzon, hogy az életet vergődés helyett életté: bővebb, dagadóbb, dúsabb életté formálja át, hogy az örök életből megéreztessen, megkóstoltasson valamit családjával, hivatalával, hallgatóival, híveivel. Mindenki prédikátor. Mert mi is a prédikáció ? Valami örömhírnek a továbbadása, kikürtölése, köztudomásúvá tétele. Nemcsak a Biblia tartalmaz örömhírt, nemcsak a Szentirást szórta tele Isten olyan igazságokkal, melyeket érdemes hirdetni és továbbadni. Egy erdőrészlet, melyet a festő vászonra vet, annak a prédikátori lelkikényszernek a következménye, mely rokon a lelkipásztor prédikátori kényszerével, aki megtapasztalta a Biblia igazságát, hogy boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek. (Máté 5., 6.) és ezt az igazságot hirdeti. A lelkész az Istennel való találkozásnak a tolmácsa épúgy, mint ahogy Petőfi tolmácsa a Füstbe ment terv-ben a gyermeki szeretetnek, mint ahogy Liszt Ferenc rapszódiái tolmácsai azoknak a hangviharoknak és érzéshullámoknak, melyek a lelkét végigszántották, mint ahogy a magyar népdal tolmácsa a szerető szív érzésének, mellyel mindenkit meg akar győzni arról, hogy Csak egy kislány van a világon, vagy arról, hogy Azért csillag, hogy ragyogjon, vagy arról, hogy Keserű a borostyánfa levele. A római egyház szerint a lelkipásztor tiszte diameter indelibilis, eltörülhetetlen, megsemmisíthetetlen jellegű. Minden körülmények közt lelkipásztor marad. Ugyanez áll mindenkire, aki komolyan fogja fel hivatását, művészetét, vagy mesterségét. Még a kiszolgált katonalovak is hegyezik a fülüket, ha szántás közben feléjük hozza a szellő a közelben vágtató huszárdivizió trombitájának recsegését. A művésznek vérévé válik művészete. Nem lehet az, hogy egy színész ne színész-
