Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-08-23 / 34. szám

Negyvenkettedik évfolyam.

34. szám.

Pápa, 1931 augusztus 23.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

............................................................ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .......................................................

FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. 1GAZG. PÁPA, FŐMUNKATÁRSÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR.TÓTH LAJOS THEOL. FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK.

Baltazár

Van-e ki e nevet nem ismeri, nemcsak szükebb hazájában — a tiszántúli egyházkerületben —, hanem azon túl, az egész Magyarországon szerteszét fekvő református gyülekezetekben. Hiszen nincsen az országnak olyan vidéke, ahol ne járt volna, mint Istennek elhívott és választott apostola, az isteni ige hirdetése, a szeretet intézményeinek megfundálása, a kálvinista öntudat és önérzet felébresztése, vagy fokozása és a hazafias érzés ápolása végett.

Amikor mintegy negyedszázaddal ezelőtt megjelent az egyházi közélet terén, neve olyanná lett, mint a fénylő csillag a sötét éjszakában, amely világít, vezet, irányt mutat, bátorít és célhoz segít.

A magyar református lelkészi kar szétszórt erőit ő fogta össze, a lelkésztestvéri együttérzés és munkálkodásban rejlő nagy egyház- és nemzetépítő erőket ő egyesítette. Az egymást nem ismerő, egymástól idegenkedő lelkészi társadalmat ő hozta össze az ORLE-ban és emelte hivatása tudatára.

Ő volt az, aki negyedszázaddal ezelőtt a hivatalos egyházon kívül, de nem annak ellenére és rivalitására, sőt annak erősítésére és szolgálatára megteremtette az ORLE-t, nem azért — mint sokan állították —, hogy külön ecclesiat csináljon az egyházban, az elégedetlen elemeket a hivatalos egyház ellen vezesse, hanem inkább azért, hogy a lelkésztársadalom széthullt erejét megszervezve, a hivatalos egyházat erősítse, támogassa és olyan feladatok megoldására segítse és ösztönözze, amelyeknek elvégzése és megteremtésére nem is gondolt, amelyek hivatása körén kívülállóknak látszottak. Hogy azok az évről-évre tartott kongresszusok és konferenciák nemcsak az egyházban, hanem az egész országban is eseményszámba mentek, az ott elhangzó elnöki megnyitókra és ehhez fűződő határozatokra felfigyelt az egész ország — jóbarát és ellenfél —, hogy azok a legszélesebb körben megmozgatták a vizeket, sokszor nagy hullámokat vetve, de soha nem rombolva és értékeket és tekintélyeket nem pusztítva, hanem mindig tisztítva és termékenyítve a közvéleményt, — az a Baltazár Dezső egyéniségének és benne rejlő lelki tulajdonoknak tudható be. A bátorság és mérséklet, az erő és gyengédség, a vezérkedés és szolgálat, a hatalom és leereszkedés, a tekintélytartás és szeretetnyilvánítás, a beszédben megnyilatkozó erő és a kivitelre szükséges kitartás, az egyház- és hazaszeretet nagy ellentétei oly harmóniában olvadtak fel őbenne, hogy azok praedestinálták arra, hogy ily hosszú időn át szeretett és tisztelt vezére legyen a magyar református lelkészi karnak. Lelkésztestvéreihez állandó kollégiális szeretete, azok bajának, fájdalmának, helyzetének résztvevő átérzése, a segítő és könnyet törlő testvéri kéz odanyujtása még magasabbra emelték, a tisztelet és szeretet piedestálján el nem halványuló fénnyel és lobogással vették körül nevét.

Ez az önzetlen kollegialitás és testvéri részvét, az özvegyek és árvák sorsa felett érzett felelősség vezették és irányították rá figyelmét a kálvineumok megfundálására, amelyeknek érdekében — mint valamikor Pál apostol a jeruzsálemi gyülekezet érdekében — esztendőkig járta társaival együtt az országot, serkentve, buzdítva mindenkit, gyűjtögetve filléreket és százasokat, mígnem felépülhetett előbb a hajdúböszörményi fiú-, majd a nyíregyházi leánykálvineum. Az a 700-nál több lelkészárva, kiket ez a két intézet megmentett az elzülléstől, bizonyságtevő az ő nagy szive és szeretete mellett. Mennyi aggodalmat oszlatott el, mennyi könnyet szárított fel, hány gyermekeit szerető édesanyai lelket mentett meg a kétségbeeséstől, csak a titkos sóhajokat meghallgató és könnyeket megszámláló jó Isten tudhatja. Lehet-e, elképzelhető-e szebb és nagyobb jutalom az ő jubiláris ünnepén, mint ezeknek a megmentett telkeknek, felnevelt árváknak hálája és imádsága?

És ez a gyengéd szív, ez a szerető lélek, amelyet könnyezésig meghatott egy-egy árva elhagyatott sorsa, amely ellágyult a kicsinyek és elhagyottak bajának átérzésén, — micsoda erős, bátor és hajlíthatatlan tud lenni, mikor egyházunk igazainak védelmére kellett szót emelni és harcot vívni. Ö az igazi bajvívó egyházunkban, aki negyedszázad óta állja a harcot; hol támadva, hol védekezve, amint a körülmények és lehetőségek kívánták, egyszer előretörve, másszor visszavonulva, amint a stratégiai helyzet és harci taktika javalta, de a törvényes alapról soha le nem térve és meg nem hátrálva. Az ő neve összeforrott egyházunk történetével a jelenkorban annyira, hogy sokszor rajta keresztül akarta a túlsó tábor egyházunkra mérni a csapásokat, úgy gondolkozván, hogy ha sikerül elejteni vagy halálra sebezni a vezért, a sereg megfutamodik — mint a filiszteus Góliát serege.

De ő állt rendületlenül, mint a bércek tölgye, amelyet körülcsapdosott vész és vihar. Szenvedte a sebeket, hordozta lelkében a késeket, viselte a gyanúsításokat, tűrte a méltatlanságokat, sínylődött börtönben, de fejét ott is bibliájára hajtva reménykedett és várta az igazság diadalát, amely hitében soha nem csalatkozott; mikor ellenfelei ujjongva halotti tort akartak felette ülni, akkor lett győzelme a legnagyobb, akkor emelkedett mindig feljebb- és feljebb az elismerés és külső megbecsülés fokozatain.

Az ő egész élete — mint egyénisége is — az ellentétek láncolata és ezek harmonikus kiegyenlítése, de mindig felfelé irányuló Ívelésben.

Tanuló pályájának elvégzése után, mint végzett theologus a kultuszminisztériumba kerül, onnét a hajduszoboszlói, majd hajdúböszörményi lelkészi állásba, csakhamar egyházmegyei jegyző, majd esperes lesz, azután fiatalon püspök, a legnagyobb magyar református egyházkerület kormányzója, tiz évi püspökség után a református egyetemes konvent és az országos zsinat elnöke,