Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-08-16 / 33. szám
Negyvenkettedik évfolyam. 33. szám. Pápa, 1931 augusztus 16. FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL IGAZG. PÁPA, FÖMUNKATÁRSÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR.TÓTH LAJOS THEOL. FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. A gabonamag.* János 1224—26. Ama sok gabonakereszt, mely nemrégiben a termő határt borította, mind egy-egy gyülekezetét is jelképezhet a Krisztus szent egyházából. Ott volt, ott magasodott mindegyiken a »pap« is, a »pap«-nak nevezett legfelső kévében. S az a legfelső kéve, a »papkéve«, mily hű kifejezője, mily mélyértelmű jelképe, hordozója az Isten szolgája szerepének egy gyülekezet életében. Amint a gabonakereszt tetején ott magaslik a »pap« nevezetű legfelső kéve, úgy kell kimagaslania a gyülekezetben is hívei közül a papnak, a lelkipásztornak az Isten ismerete, a hit, a szeretet és a szolgálat tekintetében. Amint a »kévepapot« az alája helyezett kévékhez egy önmagából eresztett kötelék erősíti, úgy kell, hogy erősítse a lelkipásztort is híveihez a leikéből kiáradó s leereszkedő krisztusi szeretet. Ama »kereszt-pap« az önmagából kétfelől leereszkedő kötéllel, mint két ölelő karral, magához szorítja, keblére vonja, védi, ójja a többi kévéket, így kell a lelkipásztornak is magához vonni, keblére ölelni, védeni, óvni a maga híveit. De egyébként is mint szimbolizálja ama »papkéve« sorsa a továbbiakban is a lelkipásztori sorsot, a papnak sorszerű, isteni hivatását. Hadd szemléltessem ezt pár jelenettel ama »kereszt-papok« sorsából. Mi sors várakozik sokszor azokra a »papkévékre« ott künn a mezőn és odabenn a hordáskor? Ott künn a mezőn megtörténik, hogy hirtelen nagy zúgással forgószél keletkezik, mely megragadja, ledönteni iparkodik a »papot«, felforgatni vele együtt híveit, eltépni, szétszaggatni a szeretet köteleit. Ez az első jelenet. Alkonyodik. A levegő hűsebb lesz s megindul a belső és külső ellenség: a házi szárnyasok és a vad szárnyasok serege. És mivel csak a »pap«-nak van kint a feje, a többi kéve pedig el van rejtve s a »pap« által védve van, — mint legkönnyebben megtáma.dhatónak, annak esik neki minden pusztító had. Fogoly, fácán, veréb, tyuk, pulyka, lúd mind azt tépi, rágja, huzgálja, cibálja, kiveszi a részt magának mindenik és a szegény »papokat« meggyötrik, kínozzák, mindaddig támadják, mig csak egy mag is van bennük. Ez a második jelenet. Elérkezik a hordás ideje. A takarodok bosszúsan döfik a vellájukat mindig a felső kévékbe. Egy-egy átkos pillantást vetnek a kártevő szárnyasokra s kevésre becsülik nagyon a »papokat«. Ez a harmadik jelenet. * Pap Kovács Ödön csőri ref. lelkésznek egyházmegyei közgyűlést megnyitó istentiszteleten elmondott egyházi beszédének befejező része. Következik a cséplés. Megjelenik a gazda. Ott áll s nézi a cséplődobba kerülő kévéket. A dob búgásából észreveszi, hogy többször üres kéve fut át benne. Olykor-olykor megcsóválja a fejét. Elkomorodó arcáról ítéletet lehet leolvasni. Türelméből kikelve, szól oda: — Hol voltak ezek az üres fejű kévék? — Ezek?... Ezek voltak a »papok«... — A »papok«?!... Csodálom. A legsúlyosabbakat tétettem »papoknak«, belőlük a legtöbbet vártam és ime, csak valamelyben van egy marék búza. Az olyan »papokat« hányjátok ki, amelyek üresek! Üres szalmát miért csépelnétek? Nem valók azok a java-gabonák közé. Hagytátok volna odakünn! Szórtátok volna szét a mezőn! A kon da, mely takarodás után a tarlót járja s felfal ott minden felfalhatót, vette volna legalább valami hasznát!... Testvéreim! Ha most a világ szája íze szerint akarnám folytatni az életből vett eme képnek alkalmazását, a példálózást, könnyű és a világ részéről nagyon hálás szerep jutna nékem osztályrészül. Csak beszélnem kellene (s más világi szónok, talán hajlandó is volna beszélni) az imént festett kép nyomán az üressé lett, könnyű lelkipásztorokról s azok sorsáról az ítéletben. Kemény, leckéztető hangon dörögné: »Jaj a könnyűvé lett papoknak, kiket a világ minden madarai úgy megleptek, úgy kiéltek, hogy üres szívvel, üres lélekkel disztelenkednek most az élet nagy szérűjén! Jaj nekik, kiket a legkisebb vihar is hamar felkap és ide-oda hány-vet! Jönnek majd feléjük is az aratók: a halál angyalai! Jön a cséplés: a különválasztás! Jön a gazda: a mennyei és ítél felettük szigorúan !«... Micsoda zajos és olcsó sikert lehetne nyerni ilyen szónoklattal a világ fiaitól!... Én ezt az útat nem követem. Nem azért, mert magam is pap vagyok s a példaszó szerint: holló a hollónak nem vájja ki a szemét, vagy mert félnék talán a »ne ítélj, hogy te is ne Ítéltessél«, igazságától, hanem azért, mert ama kép ilyetén alkalmazása merőben hibás, a legtorzabb ferdítés, mi ellenkezik az igazsággal. A hiba az alkalmazásban ott van, hogy ama gazdát nem lehet a mennyei gazdához: az igaz Istenhez hasonlítani. Az a példázatbeli gazda ugyanis könnyelműen, elhamarkodva Ítélt az üres »papkévék«ről. Nem kutatta, nem kérdezte miért könnyűek és üresek azok a »papok«. Valamikor súlyosak voltak, a gazda saját vallomása szerint is mind között a legsúlyosabbak, de erejük kimerült, kalászuk megüresült a többiek áldozatos megtartásában és védelmében. S a gazda épen erre nem gondol, épen azt nem számítja fel, hogy mit mentettek meg ezáltal az ő számára. Épen azért ez a gazda nem lehet képmása a mennyei Gazdának, aki igazán Ítél és mindent fontba vet majd ama nagy takaruláskor, az Ítéletben. Az Ő üzenete Szent Fia által mihozzánk ez: Aki elveszti
