Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-06-21 / 25. szám
108. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. lekezeti istentiszteletről és liturgiáról. Sokszor elválik egymástól és különböző utakon halad a liturgiának, áhitatnak, prédikációnak a nyelve és nem egyezik meg az életnek és a közbeszédnek a nyelvével, ilyenkor az a veszély fenyegeti a közösségi életet, hogy az egyes lelkek teljesen leszakadnak róla és a maguk egyszerűbb, de annál természetesebb módján keresik az Örökkévalóval való kapcsolatnak a felvételét. A XVI. és XVII. század református magyarja azonban nem ismerte iezt a különbséget, telítve volt az írás igazságaival, képeivel, szólamaival, benne élt otthon, beszélgetésében épúgy, mint a templomában. Kultuszában, istentiszteleti cselekményeiben csak a közös hitkincset és hittapasztalatot tárta fel a közösség minden egyes tagja előtt ismert és beszélt nyelven. Csudálatos módon ötvöződött össze nyelvében az imádság és a hétköznap, az erkölcs és a hazafiság, a vallásosság és a keresztyéni cselekvés. Az imádságnak közösségből fakadó volta, vagy pedig az, hogy az imádkozó gyermek megkereste, maga köré gondolta egy Atyától való testvéreit, felebarátjáig nagy társadalomnivelláló hatással volt minden nemzet evangéliumi keresztyénségére. Nálunk különleges szép példái vannak annak, hogy a prédikátorokkal együtt fejedelmek, hadvezérek, főurak, országbirák együtt imádkoznak és Írnak, adnak ki imádságos könyveket. Az Istennel magát közvetlenül szemtőlszembe érző lélek megrendüléséből fakadtak egyszerű parókiákon, diákszobákban, vagy főúri kastélyokban azok az áhitatos könyvek és Írások, melyek nemcsak a gazdag skálájú társadalmi osztályokra tagozottságot hangolták össze egységbe, Isten előtti mélységes bűnbánatba és vallástételre, hanem a XVI. és XVII. század nyelvgazdagságának az orgonája is felzúg előttünk munkáikból... A korszak a Rákóczi szabadságharcok zászlóinak letörésével zárult. Kikerülhetetlenül felmerül a kérdés : Érdemes volt-e a magyarnak kétszáz esztendeig imádkoznia, hogy ezt kapja Istentől? Hibás volt-e imádsága, vagy pedig egyáltalában van-e haszna, meghallgattatása az imádságnak? Van-e valami értelme, értéke annak, hogy a nemzet imádkozott? Az imádságban nem a kérés a fontos és nem meghallgatása a legnagyobb eredmény. Van magasabb meghallgattatás is, olyan, mint amilyen a Pál apostolé volt (2 Kor 127-10). A csapások alatt, a szenvedések között tisztult a lelke, az áhitat óráiban és állandó Istenre utaltságában kisebbedett önerejében való pogányos bizakodása, finomodott keresztyénsége és Istennel való társalkodásában csiszolódott a nyelve és irodalma is, melyek legdrágább gyöngyszemei épen ezek a könyörgések, melyek erővel, szenvedélyesen, hatalmas buzogással törtek elő a szivéből kiváló tollúlelkű képviselői, vezetői imádságos könyveiben, akiknek nem volt nehéz a népnek minden viszonylatába beleképzelni magukat, hanem a nép fiai voltak és tapasztalataik, élményeik, problémáik ikertestvérek voltak a közösség minden egyesének euchétikai tusakodásaival és jákobi győzelmeivel. — Személyi hírek. Vargha Kálmán főisk. gondnok e héten Pápára érkezett, ahol résztvett a kerületi tanintézetek évzáró vizsgáin és főt. dr. Antal Géza püspök úrral együtt meghallgatta a theologiai akadémián folyó kollokviumokat. Az évzáró vizsgához való elnöklés céljából Pápán tartózkodtak Fülöp József és Löké Károly esperesek és Kiss Zoltán em. tanügyi biz. elnök is. Egyetemes Névtárunk s az egyházak keletkezési éve. Sokáig gondolkoztam azon, hogy kell-e válaszolnom dr. Tóth Endre theologiai történettanárunknak ezen a cimen az én hasonló cím alatt megjelent cikkemhez e lap folyó évi 21. számában megjelent hozzászólására. Hiszen nem ellentét van közöttünk, csak a dolgoknak más fölfogása. Én nagyon szerettem tanulmányozni lelkészkoromban is éveken át régebbi tudósaink egyháztörténeti munkáit s az ő tanításaik alapján alakult ki bennem a XVI. századi dunántúli reformáció képe. Az ő tanításaik nyomán az én ide vonatkozó meggyőződésem így alakult ki: A reformáció a keletkezése után hamar eljutott hazánkba s mint az Isten vigasztaló ajándéka, bűntudatra és bünbánatra ébresztője itt nagy gyorsasággal diadalmaskodott. Míg Zwinglinek, Kálvinnak Lutherétől némely fontos pontokban eltérő tanításai is meg nem jelentek, addig a reformáció nem lutheri, vagy kálvini, hanem a reformáció, melynek diadalmaskodása mind a lutheránus, mind a kálvinista egyházaink reformáltatásának kezdete. Amint ideér Zwinglinek, majd nemcsak világhírű Institutiójával, hanem Zwingli híveinek egyetemes csatlakozásával is a reformáció irányára döntő jelentőségű Kálvinnak tudománya, a prédikátoroknak, a lelkeknek, a gyülekezeteknek a reformáció kebelén belül külön irányai — de nem a szervezett különválása — megkezdődnek. A magyarság tömegével viszi gyülekezeteit a kálvini irány karjai közé. Habozás, tétovázás, hol lutheri, hol kálvini prédikátor hozása oly területeken fordul inkább elő, ahol a németség áll erősebben, amely a német Lutherhez szívósan ragaszkodik s ahol ereje van beleszól a kálvini gyülekezetek dolgaiba. Ebből a beleszólásból viták lesznek, a vitákban tudatára jönnek annak, amit eddig békés együttlétükben meg sem gondoltak, hogy más a lelkületűk, hogy együtt tovább nem élhetnek s megkezdődik külön szervezkedésük. Ez a külön szervezkedés sem a kálvini, sem a lutheri reformációnak nem kezdete, csak az eddig is már kálvinista, vagy lutheránus gyülekezetek széjjelválása. Erdélyben volt a szászságnak legerősebb hatása a magyarság életére. Mikor tehát a kálvini irány a dogmatizmus természetes erőrejutása folytán a csöndes együttélésből vezetésre tör, a szászság elébe áll s itt válnak külön először lutheriek és kálvinisták. Tiszavidéken a magyarságban meggyökerezett s vezetői által az erdélyi szétválási mozgalmakban résztvett kálvinizmusnak nem a lutheránusokkal, hanem Dávid Ferencnek a reformátori irányok szokott gyorsaságával immár Pécsig elhatoló unitárizmusával gyűlt meg a baja s hogy Erdély módjára el ne ragadja az alföldön is a kálvinista gyülekezeteket, ezért kellett a nagyarányú debreceni zsinaton 1567-ben a második Helvetica Confessio elfogadtatásával megállítani a prédikátorokat s általuk a gyülekezeteket a kálvinizmus mellett. Ez a zsinat tehát nem a reformátussá létei zsinata, hanem a kálvinista gyülekezetek unitárizmusba átmenésének meggátolása. Egyházkerületeink közül Dunántúl ismerte fel legjobban, hogy a néhány dogma miatti különválás „a mi régi ellenségünk“ malmára hajtja a vizet. „Ki lutheránus bennetek, ki zwingliánus, ki kálvinista, ki nem tudom én micsoda“ — feleli Telegdi Miklós Bornemisszának. A sokféleség vádját az ellenreformáció, különösen „.Pázmány nagy haszonnal alkalmazta főuraink megnyerésénél. Mintha megérezte volna Dunántúl az ellenreformáció diadalából a reá háruló óriási szenvedéseket,
