Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-04-13 / 15. szám
62. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1930. sugár-e, ami a megismert bölcs eleveelvégzés nyomán rájuk száll? Oh ha a reszkető életfán még itt maradnak is, vagy ha arról netán lesodortatnak is: csak a tanító üdvközlő munkája nyomán tisztán és szeplőtlenül maradjanak, hogy a kálvinista tanítói karral együtt lelkészek, szülők, rokonok, barátok, idegenek és ellenségek ezt legyenek kénytelenek ujjongva mondani: »Soli Deo gratia! Egyedül Istennek legyen dicsőség!» Ámen. (Vége.) Balatonszabadi. Mészáros János. A diakonisszakérdéshez. A diakonisszakérdés, úgylátszik, újból aktuális lett. Az egyházi lapok egymásután hozzák felszínre ezt a kérdést, melyet a diósgyőri presbiteri értekezlet is felvetett. 600 diakonisszára volna szükség és ezzel szemben alig van 150—200 diakonissza s ezek az anyaházakban többnyire úgy el vannak foglalva, hogy alig jut gyülekezeti munkára belőlük. Mi az oka — teszik fel a kérdést —, hogy a róm. kath. egyház el tudja látni az iskolákat, kórházakat, szeretetházakat stb. apácákkal, s mi nem rendelkezünk olyan református lányokkal, akik hajlandók lennének diakonisszák lenni még most sem, amikor annyi intelligens lány van állás és kenyérkereset nélkül! Mind ennek az okát én a nevelésben látom. A róm. kath. zárdákban mindenüt, ahol iskoláztatás folyik, van árvaház is. Ezekben az árvaházakban nevelik a leendő apácákat. Nagyon ritka eset, hogy az iskolába bejáró növendék legyen apáca. A világban való élés nem kedvez az ájtatos el merülésnek. Ha a zárdák is arra várnának, hogy rendjük anyagát a világból pótolják, rég feloszlottak volna apáca hiányában. Az a gondos nevelés, melyben épen egyházi szempontból az árvalányokat részesítik, hozta meg azt a gyümölcsöt, hogy a legalsóbb fokú iskoláktól a legmagasabb tanárképzőig bőven rendelkeznek tanerőkkel és egyéb rendi taggal. Nálunk, reformátusoknál nagyon megnehezíti a helyzetet, hogy árvaházunk alig van. Árváink az állami, sokszor egyenesen róm. kath. árvaházakban nőnek fel, vagy állami menhelyeken, néha a legrettenetesebb környezetben (Pápán egy ref. gazdatiszt két árvája, mint állami gondozott egy róm. kath. cigány családnál nőtt fel) akiket már alig sikerül egyházunk részére megmenteni. Hozzájárul, hogy mi, reformátusok, ösztönszerü idegenkedést érzünk minden iránt, ami rendi jellegű. S mert a diakonissza a maga jellegzetes ruhájával első tekintetre ezt a benyomást teszi, eleve elfogultsággal tekint reá a református leány. Az utóbbi időben ez az álláspont sokat enyhült, de végeredményben nagyban befolyásolta a diakonissza ügy fejlődését. Mire volna tehát szükség ? Elsősorban református intézeteink és belmissziói egyesületeink munkájának fokozottabb lelki kimélyítésére. „Nem apácákat nevelünk“ hangzik lépten-nyomon a mi egyházi munkaterünkön. Nem! Erről nincs is szó. De nagyon téved, aki azt hiszi, hogy felszínes vallásos neveléssel egyházépítő munkát tud végezni. A reformációnak sohase lettek volna gályarabjai, börtön és inkvizíció mártírjai, s a hugenotta asszonyok és leányok nem sínylődtek volna évtizedeken át börtönben, ha nem jutottak volna lelkileg megélt olyan jézusi igazságoknak a birtokába, melyekhez mérten semminek Ítéltek mindent, ami ezen az igazságon kívül állt. A mi társadalmi életünk sokszor óriási tévedés áldozata. Általánosan az a meggyőződés, hogy a lányoknak mindenáron férjhez kell menniök. Ezt a célt kell kitűzni, ezt kell hajszolni sokszor a megbotránkozásig vagy a nevetségességig menő módon is. Ennek a célnak kell alárendelni mindent, még a lelki kincseket is. A leányegyesületek oly mértékben látogatottak, amilyen mértékben ennek a célnak szolgálatába állnak és alkalmat adnak a fiataloknak az ismerkedésre és találkozásra ; minden egyéb mellékes, a bibliakör csak egy ki nem küszöbölhető valami, mert hozzátartozik a leányegyesület nevéhez. Ha a bibliakörbe eljár 20 leány, a piknikre egészen bizonyos, hogy 40—50. Ilymódon, ha egy házasság lehetősége mutatkozik, akár áttérítéssel, akár reverzálissal, nagyon könnyű hátat fordítani az egyháznak, mert semmi lelki kapcsolat nem fűzi hozzá az ifjú leány szívét. Ezt a felfogást kell megtörnünk. De ezt nem lehet másként, csak lelki nevelés fokozatos fejlesztésével. Akikbe belerögződött a régi felfogás, nehéz lesz más belátásra bírni. Tudom, hogy jót akarnak ők is, de nem jól akarják. A mai nehéz viszonyok között, ha egy komoly férfi házasságra gondol, sok-sok mellékkörülményt kell mérlegelnie. De egészen bizonyos, hogy az akadályokat nem találja oly súlyosaknak, ha arra gondol, hogy leendő hitvestársában olyan valakit talál, akit a lemondással járt nehézségek meg nem félemlítenek, mert ott él a lelkében mint örök fény, Istennek igéje, hogy akik az Istent szeretik, minden javukra van. A látszat a valóságban ellene mond ennek, mert, sajnos, a mai férfinemzedék előtt kevésbbé fontos a lelki gazdagság. De ezek a nem kívánatos házasságok inkább ne is jöjjenek létre, ha még oly sok leány marad is pártában, mert ezek csak az általános züllést segítik elő. Az értékes, lelki kapcsolaton épült házasságok pedig ma is szilárdak, mint voltak minden időben. Most jövök tulajdonképeni témámhoz. A mi lányaink nem óhajtanak a diakonissza pályára lépni, mert rettenetesen félnek attól, hogy eleve elvágják útját egy «esetleges házasságnak. Inkább várakoznak egy fél életen át hiábavaló várakozással, vagy rosszabb esetben belevetik magukat egy érdekházasság keserves gyötrelmeibe. Nincs vallásos megtapasztalásuk, hogy Isten amilyen feladatot szánt valakinek, aszerint adja a megbízást s a diakonissza életből is elhívhatja a családi életbe és ez soha sem kockázatos, mint a piknikeken vagy tánctermekben keresett parti. Úgy szeretnék erről minden leányt és minden anyát meggyőzni, s oly végtelenül szeretném, ha most nevelődő ifjúságunk komolyabb és biztosabb alapra tudna helyezkedni jövendő sorsát illetőleg. Látom az egyre tornyosuló munkát egyházi életünkben. Látom a kevesek erőfeszítését, akik életüket tették rá az evangéliumra, — látom felkészületlen nemzedékünket, amint kapkod, lót-fut állás és megélhetés után. Mindig a régit, a háborúelőttit űzve, látom a megváltozott világ képét s végtelen fájdalommal látom a lemondásban felőrlődő, sok, kedves, fiatal leány életét, akik az összeomló világ dübörgését fiatal, tapasztalatlan fejjel élve át, nem értették meg a nagy katasztrófát s álmokat kergettek, álmokat kergetnek, amelyre nincs talaj a XX. század kormos, üszkös romjain. Új világ, új feladatok. Új lehetőségek, új bor, de nem, a régi tömlőkben. Pongrácz Józsefnél — Lemondás. Pap József, a pilismaróti református gyülekezetnek egyhangúlag meghívott lelkésze, tekintettel arra, hogy Szlovákiából Magyarországba való beköltözése nagy nehézségekbe ütközik, új állásáról lemondott.
