Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-03-23 / 12. szám
Negyvenegyedik évfolyam. 12. szám. Pápa, 1930 március 23. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZQ. PÁPA, FŐ- Jfc FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ ®í® TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. Felragyogó eszménykép a kálvinista iskola ősforrásánál. — A mezőszentgyörgyi református új iskola felavatására. — (Folytatás.) Jób 28. 3—28. 1. Az emberi bűnös természet. Egy alkalommal, a budapesti lelkészi konferencián gyönyörű előadást hallottam a magyar református egyház egyik legmélyebb hittudósától: dr. Ravasz László püspöktől. Ez az előadás a bűnös ember lelkét a fogoly madárhoz hasonlította. Ember kezében van a madár, amely azt fogja és szorítja. Milyen félénken néz az a madár reánk! És hogyan dobog a szive! Reszketve, remegve várja: mikor tágul a szorítás és mikor eresztik el? És ha eleresztik, egy szempillantás alatt boldogan suhan a szabad magasságok felé. »így fogja, szorítja lelkünket a bűn és reszketve, remegve így várja lelkünk is a szabadulást, hogy — elvesztés után — saját magasságai felé: a szentséges Isten felé szálljon« — vonta le a tanulságot a tudós előadó. Én nekem azonban úgy tetszik, hogy ebben a képben és hasonlatban — hiány van. A bűn kemény keze nemcsak fogva tart, hanem meg is kínoz. Egy összekinzott madár, melynek szárnyéiból gonosz kezek az evezőtoliakat is kitépték, eleresztés után nem bir repülni, legfeljebb lent a földön támolyogva lépeget. Milyen nagyon szánalmas látvány: a levegő magasságaiban való repülésre teremtett madár csupán a föld szennyes porában c^etlik-botlik! ... Ez az embernek igazi képe! Mert ama hivatottsága mellett, hogy lelke az Isten szentségének magasságaiba szálljon, — a bűn kínzó kezének eleresztése után is — csak a porban és szemétben : a test és világ kívánságaiban jár-kél, mert lelke szárnyainak magasságba emelő evező tollai kegyetlenül kitépettek. De hogy e végzetes eredmény még kis gyermekeink előtt is tisztában álljon, már minden kálvinista elemi iskola tanítójának ismernie kell Kálvinnak az ember eredeti, tehát bűn-eset előtti természetéről vallott tanítását és az embernek a bűn-eset utáni állapotáról adott lelki rajzát. Kálvin szerint az Isten teremtő kezéből kikerült ember, mint erkölcsi személy, fontolgató értelemmel (= szabad akarattal) és a szív tisztaságával (= a lelkiismerettel) volt az Isten képére és hasonlatosságára formálva. És ezekhez a természeti tehetségekhez kapcsolta Isten a maga természetfeletti nagy ajándékait: a hitet, a bizalmat, a szeretetet, \a reménységet, a békét, a hálát, a részvétet, a könyőrületességet, az önmegtagadást, az áldozatkészséget stb., mint az ember lelke szárnyának magasságba emelő evező tolláit. A szív tisztasága vagy a lelkiismeret mindig jelezte az Isten törvényéi) és akaratát. A fontolgató értelemnek vagy szabad akaratnak pedig választania kellett: vagy a jót, amit a lelkiismeret diktált, vagy a rosszat, amit a Kisértő sok csábítása ajánlott. De ez a fontolgató értelem vagy szabad akarat csak alaki tehetség, csak üres folyammeder volt, amely szabadon fordulhatott Isten felé, ha az emberben — a lelkiismeret nyomán — a bölcs megfontolás győzött, hogy benne az isteni ihletés tiszta vizei csobogjanak, azonban szabadon fordúlhatott a Kisértő felé is, ha a Kisértő csábítása győzött, hogy beléje a testi hajlamok és bűnös kívánságok szennyes vizei nyomuljanak. Ez a fontolgató értelem vagy szabad akarat eredetileg egyenlő mértékben: értelemből és kívánságokból állott, illetőleg ezen szabad akarat folyammedrébe egyformán nyomulhatott be a bölcs értelemnek tiszta, vagy a vak kívánságnak szennyes vizébe. És mégis a bűnös kívánság győzött! Miért? Isten az embernek egy harmadik csodálatos lelki tehetséget is adott, mely által az ember vagy Ő vele, vagy a Kisértővel érintkezzék: a képzelő tehetséget. Ez a képzelő tehetség kényszerítette az embert térdre és imádó hódolatra Isten előtt, ha pillantása a körülötte levő nagy világmindenségre esett, amelynek végére még sebes röptii képzelete se érhetett. De ez a képzelő tehetség csalta is meg a kisértés nehéz idején. Mert a Kisértő ezt a képzelő tehetséget borította lángba, mikor azt mondotta: ha a tiltott fa gyümölcséből szakítottak, mindenttudók lesztek, mint maga az Isten. És e felgyújtott képzelő tehetség hamis értékelést végzett: Isten bírását megszokottnak, meg untnak, semminek mutatta, a fa gyümölcse pedig kívánatossá vált a bölcseségért. És ezután már az első emberpár csak a tiltott gyümölcsöt nézte egyetlen vággyal, merő kívánsággal. A fontoló értelem folyammedréből eltűnt a bölcs, isteni megfontolás és — teljesen a Kisértő felé fordulva — megtelt a testi kívánságok piszkos áradatával... És elkövettetett az első bűn... Cccidit homo, Deo sic ordinante, séd siio vitio cecidit. Elesett az ember, így rendelvén azt a teremtő Isten, de a saját bűne folytán, szabad akaratából esett el« — állapítja meg Kálvin ... És az elesett emberből eltűntek Istennek természetfeletti adományai; lelke szárnyainak Isten felé emelő evező tollai kitépettek: leikéből egészen és végképpen kihullottak: a hit, a bizalom, a szeretet, a reménység, a béke, a hála, a részvét, a köny őr álét, az önmegtagadás, az áldozatkészség. És e sebzett részeken mindent elborító vadhús gyanánt kinőtt az — önzés. De a bűnös emberben az eredeti természet felséges tehetségeinek is csupán csak a romfai maradtak meg: a lelkiismeret már többet ítél és kárhoztat, mint int és tanácsol; a fontoló értelemnek vagy szabad akaratnak folyammedrében már csak a kívánságok szennyes áradata harsog; és a képzelő tehetség egyre csak a Kisértőnek felgyújtó szikráit várja. Ilyen lett az ember a bűneset után! És ilyen ma min-
