Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-12-21 / 51. szám
242. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1930. talanság, reménytelen aggódás, éjszaka, melyet nem tud eloszlatni a hajnal drága Ígérete. A karácsony kijelentése nélkül, mi a félelem gyermekei vagyunk. Félünk a holnaptól és ennek lehetőségeitől. Ki az, aki a legnagyobb öröm és boldogság pillanatában is nem döbben meg, ha egy pillanatra átvonul lelkén a szó: Minden test, mint a fü, a mezőnek hervadó virága. Ma boldog család örvendező napsugarában vidul a lelkem s holnap enyém lesz-e a boldogság? Mi tudjuk, hatalmas Úr van felettünk, kinek keze felemelhet és porig alázhat bármely pillanatban. És ha erre gondolunk, félelem remegteti meg szivünket. Minden hatalmunk, minden gazdagságunk mit ér? Kártyavár csupán. De nemcsak a Mindenhatótól félünk. Egymástól is félünk. Félelemből hallgatunk ott, ahol beszélnünk kellene. Félelemből mondunk igent ott, ahol tiltakoznunk kellene. Félelemből megtagadjuk meggyőződésünket, elhallgatjuk terveinket, megalkuszunk elveinkkel. Érezzük, hogy nehéz, bizonytalan küzdelem az élet. Minden pillanatban veszély, kár, hátratétel érhet. És ha erre gondolunk, megremeg a lelkünk. Önmagunktól is félünk. Ha egyedül maradunk, magunkba szállunk s a szivünkkel kezdünk beszélni, vádak emelkednek fel lelkiismeretünk szavaiban. Elmulasztott kötelességek, megnemtartott fogadások és benemváltott ígéretek teszik nyugtalanná, álmatlanná éjszakánkat, töltik be kísértetekkel magános szobánkat, félelemmel a szivünket. Egyedül... Milyen rettentő ez a szó nyugtalan emberi lélek számára. Óh, hogy bátran, reménységgel, megnyugvással tudjunk megállani az életben, szükségünk van egy 'megnyugtató szóra és Attól várjuk a megnyugtató szót, aki Ura az életnek és a halálnak: Istentől. Áldott az Isten, aki kimondotta ezt a bátorító, ezt a megtartó szót: Ne féljetek! Ebben van a karácsonynak áldása, üdvözítése, elveszíthetetlen öröme. Ez a szó kivétel nélkül minden embernek örömet jelent. Óh, hogyne jelentene örömet a legárvább, a legszegényebb, a legelhagyottabb embernek is, hogyne jelentene örömet a betegnek, a haldoklónak, igen, a világból kitaszított bűnösnek is, ha maga az élő Isten izeni: Ne félj! Ne félj, nem hagylak el, megerősítlek, sőt megsegítlek! Óh, ha tudjuk, hogy Isten velünk, van-e, lehet-e okunk valamitől félni? Nem természetes-e, hogy ennek öntudata boldog megnyugvással tölti be szivünket, melynek öröme ajkunkra adja a győzelmi vallomást: »Csakhogy téged bírjalak Istenem, nem kérdezősködöm ég és föld után«. Azért mondja az angyali izenet: »Nagy örömet hirdetek, mely minden népnek öröme lészen«. Ne féljetek! izeni Isten minden embernek. De hát miért ne féljünk? Mit ad ez izenet? »Ti nektek Megtartó született: az Úr Krisztus a Dávid városában«. Azért nincs okunk félni, tanítja a karácsonyi evangélium, mert Megtartónk született a mi Urunk Jézus Krsiztusban. Megtartónk van. Van, aki tanácsot adjon kétségeinkben, van, aki megvigasztaljon bánatunkban, van, aki megtisztítson bűneinkből, van, aki felemeljen elesettségünkből. Krisztusunk van. De hát miért, mi által Megtartó számunkra a Krisztus? E kérdést illetően hallgassuk meg azokat, akik Krisztusban megtalálták már az élet minden aggodalmán, félelmén felülemelő mennyei erőt. Elveszíthetetlen békességet és örömet találtak Jézusban. Mit adott nekik Jézus? Egyetlen mondatban foglalhatjuk össze mindnyájunknak feleletét: adta Isten valóságának és szeretetének bizonyságát. Mit mond Pál? Ezt mondja: »Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?« De honnan tudja, hogy velünk az Isten? íme felelete: »Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?« (Róm. VIII: 32.) Mit mond János? Ezt mondja: »És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeret és aki a szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten is ő benne«. De hát honnan ismerte meg János, hogy az Isten szeretet? íme felelete: »Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldötte Isten e világra, hogy éljünk általa«. (I. János IV: 9.) Életünknek legnagyobb kérdése ez: Vájjon van-e Isten? Törődik-e velünk az isten? Van-e gondja reánk? Akar-e valamit velünk? És lelkünk e legnagyobb kérdésére Isten felel: »Ne féljetek, Ti nektek Megtartó született«. »Ez az én szerelmes Fiam: őt hallgassátok.« (Máté IX: 7.) És Jézus szól: »Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szeretlek titeket, maradjatok meg ebben az én szeretetemben. Aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt és kijelentem magamat annak«. (János XV: 9, XXIV: 21.) így találjuk meg Jézusban Isten szeretetének valóságát és ha ezt megtaláltuk, ha Jézusban és Jézus által megtaláltuk az élet legszentebb igazságát, azt, hogy Isten élő Isten, hogy sorsunk, életünk, jövőnk Annak karjai között van, aki úgy szeret, ahogyan Jézus szeretett, aki életét adta váltságul sokakért, akinek a keresztfán is csak egyetlen szava van ellenségeivel szemben: az imádság: Atyám, bocsáss meg nekiek, akkor nem kell-e mennyei öröm betöltse szivünket, hogy mégis történjék bármi velünk, Isten karjai között védelmet, megtartást, menedéket, diadalmat találunk? Ha Krisztusban így ismertük meg Isten határtalan szerelmét, mely szegénységbe, fájdalomba, törődésbe öltözött, utánunk jött Szent Fiában, hogy mint jó Pásztor megkeressen, karjai közé vegyen, szivére öleljen, akkor nincsen-e meg minden okunk az örvendezésre? És mit árt minden bánatunk, ha megvan ez a legnagyobb örömünk? Ezért a karácsonyi evangélium szava: Ne féljetek, mert mint az apostol mondja: »A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. (I. Ján. 418.) Ezért kell megszívlelnünk az apostol tanácsát: »Mi szeressük őt, rnerf ő előbb szeretett minket.« És most felelhetünk a legnagyobb kérdésre. Mire kötelez minket a karácsonyi evangélium? A pásztorok példája mutatja. Ők meghallgatták Isten izenetét és így szólották: Menjünk el mind Betlehemig és lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentett nékünk. Elmentek, tisztességgel mentek el és megtalálták a gyermeket, benne a megígért Messiást és azután elhirdették, ami a gyermek felől mondatott nekik. Ez a mi kötelességünk is. Elmenni Jézushoz. Meghódolni előtte, szeretni őt, mert ő előbb szeretett minket. Isten nekünk a karácsony által azt üzeni: Ne féljetek! Van megtartója életeteknek. Ha valóban szükségét érezzük a megtartásnak, akkor a legelső, legtermészetesebb dolog, hogy odaadjuk életünket annak kormányzása alá, aki meg tudja tartani életünket. Ha Isten azt mondja Jézusról: Ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok, akkor mégis csak ez a mi legnagyobb, legtermészetesebb kötelességünk, hogy hallgassunk reá. Ha az égő szomjtól gyötört embernek ezt mondom : ott a friss forrásvíz, menj és oltsd el szomjúságokat! Vádolhat-e ez az ember, hogy eleped az
