Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-26 / 4. szám
18. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1929. vezetőit, lelkipásztorait képzik elsősorban, azoknak pedig szükségük van a fennebbi tárgyakban való tájékozottságra. A másik kifogás az lehet, hogy ha e tárgyakat a tanítóképzői vizsgák szempontjából tárgyaljuk, ia főiskolai önzetlen tudomány »professzor«-i, vagyis igazság-hitvallói karakterünket fel kell áldoznunk. Ez a kifogás sem helytálló. Tárgyalásunknak nem kell szükségképen középiskolásnak és dogmatikusnak lennie; sőt még tankönyvekül is használhatunk főiskolai nívójú könyveket. A lelkészképzés tudományos színvonala tehát e részről sem forog veszélyben. Azt sem tarthatom veszélynek lelkészképzésünk tudományos nívójára, ha a Ielkészftanítójelölt a képesítő vizsga előtt átismétli a gimnáziumban tanult magyar nyelvtant és irodalmat, történetet, földrajzot. Időt természetesen igénybe vesz s ez valóban veszteség, ha különben jobban fel tudtuk volna használni. A budapesti teol. tanári előkonferencián (elfogadott tantervi javaslatot nem tartom olyan lehangoló, szomorú olvasmánynak, mint Varga Zsigmondi. Bizonyos, hogy lelkészképzésünkre a párhuzamosan folyó tanítói képzés némi megalkuvást jelent. Kevesebbet lehet követelnünk növendékeinktől a speciális teológiai tudást, előkészületet illetőleg, mert kevesebb az idejük a tanulásra. E téren azonkívül, hogy a tanár a legjobbat igyekszik nyújtani, az segíthet, ha valóban tudóshajlamu teológusainknak alkalmat adunk igazi tudományos előkészületre és munkára. Ezt a célt szolgálhatjuk azzal, hogy az arra hajlamosakat tudományos pályamunkák Írásába visszük bele; s még inkább azzal, hogy lehetőleg a négy évfolyamot elvégzett kitűnő papnövendékeinket küldjük elsősorban külföldre. Ha ezek a legjobbak odakinn figyelmüket egy-két tárgyra koncentrálják, szakkönyveket gyűjtenek és teol. akad. magántanári vagy doktori értekezésüket előkészítik s itthon tovább dolgoznak rajta, akkor a legjobbak tudományos kiképzésében visszanyerjük azt, amit a többieknél esetleg a tudomány mélységében vesztettünk. Külföldi ösztöndíjaink most elég szép számmal vannak, tanulmányútra menő teológusainkat már úgy kellene külföldre bocsátanunk, hogy tudják, mit fognak csinálni, vagyis programmjukat tanáraikkal itthon meg kellene beszélniük. A szemináriumi munka és megbeszélések előkészíthetik a pályamunkát, a pályamunka valamely tárgy megszeretését s az abba való elmélyedést külföldön s folytatólag itthon is. így nevelhetnénk tudós teológusokat s így gondoskodnánk a teol. tanári utánpótlásról is. A lelkésztanítóság tárgyában írott megelőző cikkemben a tanítóképzői vizsgák elosztását úgy javasoltam, hogy a második év végén, tehát a negyedik félév befejezésekor legyen az I—IV. osztályú különbözeti vizsga, az ötödik félév elején a teol. alapvizsga s a hatodik félév végén az V. osztályú tanítóképzői vizsga s utána a képesítő. Úgy gondoltam, lehetséges lenne a lelkészképzést, mint többen is felvetették már s a teol. tanári konferenciákon is tárgyalták, öt évfolyamra kiterjeszteni. Minthogy azonban ez anyagi okokból egyelőre lehetetlen, a négy évfolyamba kell beilleszteni a vizsgákat. Az 1—IV. osztályú különbözeti vizsga véleményem szerint ma sem tehető előbbre, mint a negyedik félév végére, éppen az ének és zene miatt, mert abból készülnek el legnehezebben lelkésztanítójelöltjeink. Az ötödik félévben decemberben lehetne az V. osztályú osztályvizsga, feltéve, hogy az osztály ének- és zenei anyagát el lehetni végezni négy hónap alatt; s utána a képesítő. Az alapvizsgát pedig, a neveléstudomány elhagyásával, miből a képzőben úgyis vizsgáznak lelkészjelöltjeink, az ötödik félévben mindjárt szeptember elején tehetnék; a nyári vakációban át lehetne ismételni az alapvizsgái tárgyakat s még pihenésre is jutna elég idő. »Aggodalmak, reménykedések« címmel láttam el cikkemet, de a reménykedésekről még nem sokat Írtam. Kifejeztem azt a reményemet, hogy a külföldi év jó kihasználásával legjobb növendékeinkből tudós teológusok is válhatnak; azt is bátran remélem, hogy a lelkésztanítói képzésen átment papok is meg fogják állni helyüket; de van egy reménységem, amelyet érvekkel is támogathatok. Áz a lelkésztanító, aki falujának tanítója is lesz, magához fűzheti, a tanuló évek fogékonysága révén magához és egyházához kötheti a gyermekből serdült ifjút s a leendő férfit és asszonyt. Szellemi családjává teszi községét s valóban lelki atyja lehet gyülekezetének, az atyai szív és tekintély erkölcsi hatalmával. Ez pedig megint egy súly lehet a mérleg másik serpenyőjében, amely helyreállítja azt az egyensúlyt, amit az a bizonyos tudományos szinvonalváltozás jelenthet. Végül csak annyit, hogy egyik derék lelkésztanítójelöltünk mondta a minap: »Ha ránk volna bízva, hogy elvégezzük-e a tanítói pályát is, vagy ne, mindenikünk elvégezné«. Biztatásnak, reménykedésnek ez is nagyon jó. Trócsányi Dezső. Pápai Ref. Nőegylet—Erdélyi Ref. Nőszövetség A Pápai Református Nőegyletnek e hó 12-én megrendezett és igen szépen sikerült szeretetvendégsége két felekezeti intézménynek egymás mellé állítását tette előttem aktuálissá. Akarva-nemakarva összehasonlítgattam őket, mert hiszen a célkitűzésben csaknem szóról-szóra megegyeznek egymással. Találunk azonban a két egylet között lényeges különbségeket, amelyeket különösen erdélyi szemmel vizsgálgatva, esetleg bizonyos tanulságokat vonhatunk le a Nőegylet számára. Különösen az Erdélyi Református Nőszövetség szervezetét óhajtanám főbb vonásokban bemutatni, mert a helybeli Nőegylet múltja, gyönyörű szép munkássága többé-kevésbbé ismeretes mindnyájunk előtt. Szembetűnő és mindnyájunk örömére állapítható meg, hogy a Református Nőegylet már hatalmas, több mint egy emberöltőre visszatekintő, áldásos múltat könyvelhet el, amelynek során bizonyára nem egy esetben ment a szenvedő szegények, özvegyek, árvák, nagy családdal biró munkanélküliek segítségére. Kétségen kívül áll, hogy azt a fenséges feladatot, amelyet az egylet titkára a jövendő számára kitűzött, gyönyörűen megoldotta. Ezzel szemben az Erdélyi Református Nőszövetség, amely kétségen kívül a körülmények kényszerítő hatása alatt alakult meg, még alig 2—3 éves alakulás. A Szövetségnek van egy központi, Kolozsváron székelő, adminisztratív szerve, központi igazgatósága. A Szövetség egyházközségenként helyi szerveket létesített oly sikeresen, oly nagy számban, hogy alig van Erdélyben valamirevaló egyházközség, ahol ne alakult volna meg a falusi Nőszövetség. E szövetségben benne van a mágnás társadalom nőtagjaitól kezdve a legszegényebb falusi asszonyig mindenki, akinek a szivén fekszik elsősorban az erdélyi református magyarságnak és még szorosabb értelemben a református egyháznak oly sok oldalról, szinte végső veszedelemmel szorongatott sorsa. E Szövetség ma már oly nagy tevékenységet fejt ki Erdélyben, hogy ténykedésére az egyházkerület
