Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1930-01-26 / 4. szám

1929 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 19. oidai. is felfigyelt, sőt ma már az egyházkerület igen sok fontos kérdésében a megvalósulást a Szövetség hajtja végre. A Szövetség megszervezésében igen nagy sze­repet játszott a püspök mellett az egyházkerületi fő­jegyző, aki a propaganda-szervező munkát szinte egye­dül végezte s végzi a jelenben is. E fiatal intézmény oly hatalmas lendülettel fej­lődött, hogy ma már a hatalmas összegű segélyezése­ken kívül elsősorban igen eleven és eredményes bel­­missziós munkát végez; állandóan résen van minden egyházi, sőt az erdélyi megszállásból érthető magyar nemzeti ténykedéseknél is. Nagy tevékenységet fejt ki az ifjúság egyházias nevelésében, annak kulturális, sőt nyelvi tovább fejlesztésében. A központi igazgató­ság a maga céltudatos munkájának kiépítésében odáig jutott, hogy szövetségi lapot adott ki (Református Család); ez a Szövetség hivatalos lapja, amelyben al­kalmat és módot nyújt ahhoz, hogy a vidéki szervek egyfelől a központtal, másfelől egymással szoros szel­lemi kapcsolatot tartsanak fenn. Áz egyes szomszédos szövetségek egymást látogatják, egymás gondolatát kicserélik, ha kell, egymást kisegítik mutatkozó hiá­nyaikban. Mint már említettem, a Szövetség nagymérték­ben segítségére van az egyházkerületnek a különféle egyetemes egyházkerületi intézmények megvalósításá­ban, kiépítésében. Pl. egyházkerületi árvaház, dia­­konisszaképző-intézet. Ezek már meg is vannak, ör­vendetes fejlődésük sok örömet nyújt mindnyájunk­nak. A kolozsvári helyi szövetségek (mert itt több is alakult) ma már abban a kedvező helyzetben vannak, hogy a helyi aggmenház gondolatával foglalkozhatnak. A Szövetségek igen fontos segítőszerve a Szö­vetség kebelében alakult Leányegylet, amely a maga mozgékonyságával végtelenül megkönnyíti a munkát, elevenséget kölcsönöz az egész Szövetségnek. Nem folytatva tovább az Erdélyi Református Nő­szövetség ismertetését, könnyen levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a Pápai Református Nőegylet ha­sonló értelmű, teljesen azonos propaganda szervező munkával egyházkerületi szervvé volna kialakítható, amelyre, szerény véleményem szerint, még az eltérő helyi körülmények dacára is, égető szükség' volna. Jól tudjuk mindnyájan, hogy erdélyi testvérein­ket az elnyomatás fájdalmas terhei kényszerítették arra, hogy minden erejüket magukban keressék, ne várják se az állam, se a külföld segítségét, mert ezek mind bizonytalanok. Náluk szóról-szóra bevált a köz­ismert »sub pondere ereseit palma« jelszava, fájdalom, hogy erre későn jöttek rá s így a pálmától elég messze vannak még. Nem sokkal jobb körülményeink dacára sem merném azt mondani, hogy ilyen megszervezett, vagy legalább is a megszervezésre jól megindult munkál­kodásnak ne volna jövője, ne lenne rendeltetése itt e csonka országban is. Hiszen mindnyájan jól tud­juk, hogy ezer sebből vérző, minden oldalról meg­tépázott kis országunktól nem várhatunk mindenben segítséget, sőt helyesen akkor cselekszünk, hogy ha mi megyünk annak segítségére régi nagysága kiépí­tésében. Kár volna az imitt-amott, városokban, falvakban, sőt tanyákon szunnyadó erőket parlagon hevertetni. Azt gondolom, hogy az erdélyi mintára meg kellene szervezni kerületileg a Dunántúli Református Nőszö­vetséget, elő kellene vennünk több mint 200-at szám­láló egyházközségeinket, azt a gyönyörű program­mot, amelyet a helyi Református Nőegylet titkárának jelentéséből hallottunk, amely a tiszta, igaz krisztusi szereteten épül fel, s amelyet szeretett és igen tisztelt Lelkész atyánkfia minden keresztyén ember számára oly melegen, megszivlelésre méltóan állított oda, ki kell vinnünk egész református társadalmiunk egye­temessége elé, azok megvalósítására fel kell hívnunk református erőinket, akik az ilyen charitativ munkára nagyon alkalmasak. Nem merném azt mondani, hogy nekünk teljességgel szükségtelen egy református fiú­leány árvaház, aggmenház, iparos aggmenház, esetleg kórház. Sőt ezek mellett sok olyan szükséglete lehet egyházkerületünknek, amelyeket kielégíteni egy ilyen szervezet segítségével igen könnyű volna. Nagy Jenő. @@®@®®®@@®@@@®@©@®@@©®@®®@©®(S©!5)@®@©®©S© @ © I VEGYESEK 1 (® © @@®@®®@®®®@©®®®®®®@@@®@©®®®®@®®®©®@@®®® — Személyi hir. Vargha Kálmán főiskolai gondnok a múlt hetet Pápán töltötte, ahol meghallgatta főt. dr. Antal Géza püspök úrral a theologusok kolloqiumait, iskolaláto­gatást tartott a Nőnevelő-Intézetben és a szintén iskolalá­togatáson levő Dsida Ottó tankerületi kir. főigazgatóval a gimnáziumban. — A budapesti ref. egyház január 15-én iktatta be a most először megválasztott új gondnokát, dr. Darányi Kálmán miniszterelnökségi államtitkárt, főiskolánk világi gondnokát, aki eskütétele után, az üdvözlő beszédre adott válaszában többek között a következőket mondotta: Nem az én feladatom az, hogy programmed adjak. A főtiszteletü és nagyméltóságu elnökség bölcsesége világítja be azt az utat, amelyet mi követünk és mi szívesen követjük őket ezen az úton, mert úgy érezzük, hogy Krisztus Urunk jár őelőttiik. Én mély alázattal, de igen nagy büszkeséggel vallom magamat magyar református egyházunk tagjának. Büszkeséggel azért, mert a mi egyházunk a megtisztult evangéliumi igazságon, a szabad kutatáson, a lelkiismereti és hitbeli szabadságon, a testvériességen és a szereteten épült fel. A Szentírásban, a Lukács Evangéliuma 9. részé­nek 23. versében foglaltatik, hogy azt mondja az Úr Jézus Krisztus: „Aki engem követni akar, tagadja meg önmagát és vegye fel az ő keresztjét mindennap és kövessen engem“. Ez nem könnyű feladat, de mégis gyönyörűséges szolgálat. És amikor én ennek a szent Igének a mélyébe akarok hatolni, akkor azt gondolom, hogy az Úr Jézus Krisztus ezeket a szavakat mihozzánk is, különösen mihozzánk ma­gyar reformátusokhoz, budapesti református egyházközségi tagokhoz intézte. A mi sorsunk ma a keresztnek hordozása. Eszembe jut az, hogy ezelőtt 15—16 esztendővel Erdélyben voltam s ott a kezembe került egy egyházi lap és abban egy elmélkedést olvastam. Az volt a címe: Cirénei Simon. Az elmélkedésnek szerzője egy drámai reflektor világossá­gával szemléltette a megváltásnak nehéz kérdését. Volt szó benne a golgothai keresztről, Krisztusról és arról, hogy amikor a poroszlók Krisztus Úrunknak a keresztjét reátették Cirénei Simonnak a vállára és amikor ő a nehéz kereszt alatt meggörnyedve ment és egyszer rápillantott Krisztus Urunknak az arcára, akkor úgy érezte, mintha Krisztus Urunk azt mondaná neki: „Simon, Simon, nem te viszed az én keresztemet, hanem én viszem a te keresztedet". Akkor, amikor a magyar sors, a magyar református sors keresztjét visszük, kell, hogy mi is ezt érezzük át és ez a gondolat adjon erőt nekünk a keresztnek a hordozására. Én ezekkel a gondolatokkal foglalom el a budapesti református egyházközség díszes gondnoki székét, kegyelet­tel emlékezvén meg azokról, akik ennek előzőleg voltak a betöltői és kérem, hogy az Isten áldása legyen munkássá­gomon és az Ur Istennek jósága lebegjen az elköltözöttek emléke felett.“ A megválasztott új presbiterek nevében egyházkerületünk főgondnoka, dr. Balogh Jenő ny. jgazság­­ügyminiszter úr mondott beszédet: „Adja az Úr Isten

Next

/
Thumbnails
Contents