Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-19 / 3. szám
10. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1929. ügyének mxinkálására az emberiség nagy egyetemes boldogulásához, mely az emberi nyomorúságot gyökereiben igyekszik meggyógyítani. Árról van szó, hogy Isten, igéje által erőt adjon az élet terhétől lesujtottaknak, pályájuk győzedelmes megfutásához, a közönyöseket felrázza s felelősségük tudatára ébressze; a kevélyeket, az elbizakodottakat az élet helyesebb felfogására intse — végül mindent egybevetve, kiépítse a lelki élet által azt a hatalmas nagy épületet, amit a bethlehemi angyalok a békesség és jóakarat szavaival zengtek a világba. Nagyon kicsinyes s a rohamosan haladó kort meg nem értő felfogás lenne, ha valaki ma ezekkel a követelményekkel szembehelyezkednék s a régi jó világ után sopánkodnék akkor, amikor itt áll előtte az élet a maga nagy lehetőségeivel. Ma, amikor milliók leikéből fakadó vágy ülteti a tanácskozó asztalhoz a világ nagyjait, hogy készítsék az emberi tesvériesség s az emberi együttmunkálkodás útját. Hogy nem értik meg ezt még sokan? Hogy maguk a világ delegátusai is csak kusza vonalakkal jelzik a világbéke útját? Ezen nem csodálkozhatunk. Az emberiségnek egyetemesen kell azt a légkört megteremteni, amelyben a testvéries érzés kifejlődhetik, erre pedig csak egy mód van, ha úgy az egyének, mint az egyházak és nemzetek Isten lelke által vezéreltetik magukat. A napokban egy társaságban az atom energia felszabadulásának óriási jelentőségéről volt szó s akkor önkéntelenül arra az egyetemi professzorra gondoltam, aki azt mondta, hogy »Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy a tudomány ennek az atom energiának a birtokába jusson, mert nem alkalmas még az emberiség arra, hogy ilyen erőt birtokoljon, ez annyi volna, mint végzetes átkot hozni az emberiség fejére«. Nos, mi más lehet ennek az oka, mint az, hogy a technika szédítő fejlődésével nem tartott lépést az erkölcsi fejlődés! Csodálatos, hogy mennyi ember van ma is, aki zászlót lenget a technika győzelmes előrehaladásának s lelki élete még most is, a repülőgépek korában postakocsin döcög. Kétségtelen, hogy az együttmunkálkodáshoz türelem, kölcsönös megbecsülés, tapintatosság, elfogulatlanság, nagylelkűség szükséges. Az embernek sokszor le kell győznie önmagát az ügyért, le kell mondania a büszkeségéről, ha nem akar munkatársai zsarnokává lenni. Ez együttműködés akkor tud csak megfelelni feladatának, ha a szeretet egybe fűzi .a munkatársakat, senki sem »kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem irigykedik« stb. Idézhetnénk többet is a Bibliából. Talán sok embernél ez támaszt idegenkedést a közös munka iránt, de aki közös munkát végez, annak felül kell emelkednie mindenen, különben nagy ügyek fulladnának bele az emberi kicsinyeskedésekbe. Miért tartjuk szükségesnek a bibliaköri munkát s az ifjúsági munkát? Azért mert az a nagy lelki ébredés, mely az egész világon megindult, mely nők millióit tömöríti az egyházi, missziói s több hasonló zászló alá, bebizonyította, hogy ma már meghaladott álláspont mindent a paptól várni. Amilyen mértékben kitágult az egyház feladata, olyan mértékben vált szükségessé a munkáskezek szaporulata. A mai bonyolult,; kaotikus társadalomban az egyén elvész s a sors irgab inatlanul gázol keresztül érző és szenvedő embe!rtestvéreink millióin. Erős kezekre van szükség, akik kinyújtsák védő karjukat a gyengék felé. Erős jellemekre van szükség, akiket az élet szennyes árja nem tud magával ragadni. Ezeket az erős kezeket, erős jellemeket csak az egyház adhatja a világnak azáltal, hogy Isten törvényén neveli őket. Aki kétségbe vonja az egyház jelentőségét s nem akarja elismerni ebbeli érdemét, tekintsen keletre, Oroszországba, a bolsevizmus hazájába, s mindjárt tisztában lesz a kérdéssel. A bibliakörök a jellemnevelő iskolái az egyháznak. Az a hely, ahol a lelkész közelebb jöhet híveihez, mint mikor a szószéken van. Az a hely, ahol az egyház keblére öleli egy nagy, szent egységre törekvő híveit. A bibliakörök jelentőségét még mindig nagyon sokan nem ismerték fel nálunk. Ennek egyik oka az a téves felfogás, hogy nevelésünk bizonyos határnál befejeződik s azután nincs szükség többé vezetésre. Ez különösen a művelt osztály felfogása. Kétségtelen, hogy értelmi nevelésünk eléri határát, mikor a kor tudományos vívmányait olyan mértékben magunkévá tesszük, amire minden müveit embernek szüksége van. De nem mondhatjuk ezt a jellemnevelésről, mert a jellem fejlődése elér az életünk határáig, sőt benyúlik az örökkévalóságba, mint János apostol mondja, még nem jelentetett meg, hogy mik leszünk! Mikor valaki önérzetesen feszíti mellét, hogy neki nincs szüksége további vezetésre, bibliára stb., mindig a most maturált diák jut eszembe. Lám milyen önérzetes, mennyire meg van győződve személye kiválóságáról és teljes érettségéről — de a szerető édes apa szelíd mosollyal néz el felette s látja az eljövendő harcokat, melyekben a mostani, gyermekes önhittség valóban érettséggé edződik fia jellemében. Igen a bibliakör az a hely, hol a tagok egymás hitén erősödnek. S aki nem veszi igénybe ezt az áldott alkalmat, úgy tesz mint az, aki előtt ott áll a sok jó, tápláló eledel, de ő ezt mellőzve, életét a legsilányabb tápszerekkel tengeti. Mert ugyan ki tagadná le, hogy a hit emberei nem lelki erőtől duzzadó, egészséges; gondolkozású emberek, míg a hitetlenek s a kishitüek többnyire panaszos, siránkozó, ingatag jellemű embercsene vészek? Ezért van szükség az ifjúsági munkára is. Hiszszük, hogy az a nemzedék, mely a vasárnapi iskolák légkörében s a serdülők bibliakörében nevelkedik, mélyebben átérzi a biblia jelentőségét és életformáló erejét. Mélyen tisztelt Hallgatóság! Nem tudom, hogy sikerült-e képet adnom arról a feladatról, melyet a Nőegylettől az egyház elvár. Nem tudom, eléggé feltártam-e, hogy ma nem szabad, hogy egyházunknak egyetlen olyan tagja legyen, aki után ki nem nyújtaná az egyház a kezét, akihez el ne jutna anyai szeretete. A munka sok, a munkás kevés. Erre a munkára hívom fel ref. Nőegyletünk tagjait. Nem tudom sikerült-e megértetnem, hogy itt nem csak veszendő garasokról van szó, hanem mindnyájunkról s velünk együtt az emberiség nagy egyetemes érdekéről, melyet Pál apostol így fejez ki: »a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését«. Nem régen a moziban nagyon szép képet láttam a »Tamás bátya kunyhójában«. Az északi tartományokban már felszabadultak a rabszolgák, de délen még teljes nyomorúság volt. Menekült az üldözött rabszolga. Suhogott a korbács a kegyetlen farmerek kezében, s a halálra vert rabszolga teteme véresen bukott társai közé. A meggyötört anya emberfölötti erővel menti gyermekét a bosszú elől. De végig robog a felmentő sereg itt is, nyomában a keserű könnyet az öröm könnyei váltják fel, s a meggyötört szolgalelkek boldog extázisbán borulnak egymás nyakába, mert lelkűket megérintette az oly sokszor megálmodott szabadság édes lehellete.
