Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-19 / 3. szám
1929 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 11. olda|. Mit jelentene az emberiség számára, ha egy napon Isten fiainak hatalmas serege így robogna végig a föld egyik határától a másikig?! Ha előttük lehanyatlanék minden kar, amelyet a gyűlölet, vagy bosszú tart kifeszítve. Ha egy napon világossá válnék minden lélek előtt, hogy nem szolgaságra, nem a bűn szolgaságára születtünk, hanem isten képének hordozására. Mivé válnék ez a világ, ha Isten úgy sétálhatna hűvös alkonyaikor az emberiség kertjében, mint valamikor az édenkertben? Ki akar a jövőnek ebben a látomásában velünk tartani? Ezért dolgozni? Kicsiny, tökéletlen eszközökkel is nagy álmokat valóra segíteni? Mert ez is Nőegylet! Magyar munkások Franciaországban. Páristól északra 210 km. távolságban fekszik egy Lens nevű ipar-város, mely a körülötte fekvő kisebb kiterjedésű ipartelepekkel (Salominnes, Roubaix, Henin-Lietard), Észak-Franciaország egyik legfőbb széntermelő helye. Piros-téglás, új házai olyan történetre vezetik vissza a szemlélő figyelmét, amelynek valódiságát, megrázó voltát a mai kor embere tudja legjobban elismerni, mert többé-kevésbbé ő maga is átélte azt. Arról van szó, hogy az említett helyek a világháború alatt évekig' voltak a legvéresebb csaták színhelyei. Tiz esztendő újra-építő munkája nem volt még elég erős ahhoz, hogy a borzalmas világégés hátramaradt hamvait eltakaríthatta volna. Lehet még látni egész erdőséget csonka fatörzsekkel, melyeket ágyutűz fosztott meg koronájuktól, hosszan kígyózó lövészárkokat, gránátoktól kivájt földüregeket és a legszomorubbakat — az egyszerű cement kereszttel megjelölt közös katonatemetőket, melyek előtt köfiynyező szemekkel állva, nem is tudja az utókor gyermeke, hogy »kinek a hős pora nyugszik alant!?« Kevesen .(tudják odahaza azt, hogy ezeken a történelmi nevezetességű helyeken, a francia föld több százméteres mélységeiben magyar munkás keze szorítja a csákányt és magyar energia hozza napfényre a föld méhében elrejtett kincseket. És kevés református ember tudja otthon, hogy ezeknek a munkás (embereknek legnagyobb része színtiszta magyar kálvinista helyekről vándorolt ki ide megélhetését biztosítani. Amikor a minap egyik egyházi lapunk hasábján a prot. külmisszió támogatására szóló felhívást olvastam, aktuálisnak tartom, hogy ehhez — mintegy illusztrációképen — elmondjak pár szót ezekről a lens-i magyar munkásokról. Karácsony napján látogattuk meg őket, Párisban élő magyar theológusok, hatalmas csomagokkal, a Párisi Magyar Egyesület által küldött karácsonyi ajándékokkal. Áz állomáson várt bennünket egy kis csoport. Egyszerű emberek. Még öltözetükben is a magyar falusi polgár igazi típusai. Azonban rövid szóváltás után észre lehet venni rajtuk azokat a vonásokat is, amelyeket már a magukrahagyaíottság, elszigeteltség szomorú állapota rajzolt reájuk. Zord tekintetüek, idegenkedők, tartózkodók, beszédjük burkolt, tele idegen kifejezésekkel. Sikerült eggyel beszédbe elegyednem. Mint vetítettképes előadó bejártam faluját és örült, mikor ismerősöket említettem neki. Igyekeztem közvetlen lenni vele szemben s a végén már annyira megértettük egymást, hogy ebédre is meghívott. Kérdéseimre, hogy milyen viszonyok között élnek, elmondotta, hogy olyan heti munkabért kap, amiből öttagú családjával szépen meg tud élni. Háromszor annyit keres, mint Magyarországon keresne, épen ezért — tette hozzá nagy bölcsen — »kivágnám magamból azt a darabot, amelyik hazakivánkoznék«. (Szomorú tény, mely ellen nem lehetett ellenérvem.) Beszélgettünk vallási dolgokról. Szomorúan panaszolta, hogy nincs, aki összetartsa őket (a párisi misszió fillája 210 km. távolságról!). Tényleg pásztornélküli juhok ők, s mint ilyenek, ki vannak téve annak, hogy olyanok kerülnek közéjük, »akik nem az ajtón mennek be«. Ott lappang közöttük a kommunizmus szelleme, amelynek az egyik telepen (Ronbaixban) külön szervezete van és amellyel emberem is rokonszenvezni látszott, amikor annak »jó oldalait« kezdte feszegetni. Állandóan újságot olvasnak — rájuk ragadt a franciákról — és így megtelve bizonyos szellemi tartalommal, megismervén helyes és nem helyes 'elveket, a tisztánlátás és a vallási alap hiánya miatt nem tudnak kritikát gyakorolni. Jelenleg anynyira magukra hagyatottak, hogy félő, ha jön egy szellemi áramlat, amelyik az újság ingerét hozza magával, bedőlnek néki és még félőbb az, hogy ezek közül — a mostani jelek szerint — a kommunizmus lesz az első. Kérdeztem, hogy vasárnap, amikor a munka szünetel, mit csinálnak? Beszélgetünk ügyes-bajos dolgainkról — mondotta — tetszik tudni szocialisták vagyunk. Ezért félemberek ők, mert csak szocialisták és amit a szocializmus nem adhat meg, annak nincsenek birtokában. Itt láttam beigazolását annak a nemrég tanult ethikai stúdiumnak, hogy a szocializmus csak kívülről tisztítja meg az edényt, de belülről piszkos marad, ha nincs, aki az evangélium erejével kitisztítsa. Testvérei ezek is egymásnak, szeretik is egymást, de szeretetük egyszerű filantrópia csupán, nem mint akiket lelki szálak fűznek össze. A másik veszély pedig ott van, hogy a francia állam és egyház teljesen felszívja őket magába. Ebédnél megkérdeztem az; említett atyámfia kis leányait, hogy tudnak-e magyarul Írni és olvasni? És jött a szomorú válasz, hogy: nem. Francia iskolába járnak. Magyar beszédjük is szakadozott és idegenszerü. Nekik már nem a kis Jézus, hanem a »Pere Noéi« hozza a karácsonyi ajándékot. Mi lesz akkor, ha a magyarországi gazdasági helyzet nem változik meg akkorra, mire ezeknek az embereknek unokái lesznek, akiknek a szülei magyarul Írni és olvasni nem tudnak és beszélni is csak nehezen?!! Jelenleg még a szülők, ha nem is kívánkoznak haza, tudnak magyarul érezni, aminek hű bizonyságát adták akkor, mikor gyermekeiknek karácsonyra hazafias és vallásos versikéket Írtak, amelyeket azok kedvesen, de idegen kiejtéssel szavaltak el ünnepélyünkön. De mi lesz, ha a magukrahagyatottság tovább tart?! A róluk való elfelejtkezés pusztulásukat vonja maga után úgy nemzeti, mint egyházi szempontból. Ezekben kívántam vázolni a franciaországi magyar munkások helyzetét. Elkiáltottam egy ref. tömeg panaszát, mely megmentésre vár. »Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába!« Páris, 1930 jan. 1. Császár Károly s.-lelkész. — A Református Diák most meginduló ifjúsági könyvsorozat első kötete: Dr. Karácsony Sándor: »A tanulás mesterfogásai« cimü könyve, a napokban hagyja el a sajtót. Minden iskolának, nevelőnek, szülőnek és diáknak már most felhívjuk a figyelmét erre a könyvre. Megrendelhető a Református Középiskolai Missziói Bizottság központi irodájában: Budapest, IV., Fővám-tér 3. II. 6.
