Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-14 / 15. szám
FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL- TANÁR PÁPA, FŐFÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐIGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK A hitoktatók helyzete. Nem a hitoktatók munkásságát kívánom méltatni, hanem helyzetük súlyos voltáról kívánok szólni még pedig főképpen két kérdéssel kapcsolatban, tudniillik szeretném megvilágítani azt a furcsa helyzetet, amelyben vannak a nyugdíjügyet illetőleg; továbbá néhány' észrevételt kívánok tenni arra vonatkozólag, hogy milyen sérelmek származnak a hitoktatókra abból, hogy a korpótlék-igény megállapításánál a hitoktatói éveket egyáltalán nem számítják be. Nézzük először is a nyugdíj-kérdést! Mikor a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter 1922 május 24-én 50.180. K. ü. sz. alatti rendelete értelmében létre jöttek az önálló hitoktatói állások, szükségessé vált az azokra kinevezett egyének szolgálati és jogviszonyainak megállapítása, mert önálló hitoktatókról az 1904-ben megalkotott VII. t.-c. még nem tud semmit sem. Létre is jött az erre vonatkozó intézkedés, mint az az Egyetemes Konvent 1923 június 13-án kelt jegyzőkönyvének 83. pontjában megtalálható. E szerint: »Az önálló hitoktatók az egyház tisztviselői, az Egyházi Törvényünkben vallástanító lelkészeknek nevezettekkel egyenlő jogú személyek«» Tehát folytatja tovább a 2. §.: »Amig nyugdíjintézetbe felvételükről az államkormány nem gondoskodik, saját elhatározásuk szerint beléphetnek az orsz. lelkészi nyugdíj- és özvegy - árva - gyámintézet kötelékébe, amennyiben ehhez az országos zsinat hozzá járul«. Tehát e konventi határozat szerint tagja lehet az orsz. lelkészi nyugdíjintézetnek minden hitoktató. Hát a valóságban? Nem! M.ert a konvent önmagával jut ellentétbe, mikor megalkotja azt a határozatát, amelyik az 1928. évi jkv. 72. pontjában áll előttünk, mely szerint a hitoktatók azért nem vehetők fel az orsz. lelkészi nyugdíjintézet kötelékébe, mert nem díjlevél mellett és nem is rendszeres fizetéssel, hanem csak bármikor beszüntethető tiszteletdíjjal és csak ideiglenesen vannak alkalmazva s így alkalmaztatásuk megszűnése esetén nyugdíjigényük folytonosságának fenntartása törvényes rendelkezés hiányában nem biztosítható. Már most melyik konventi határozat a jogerős? Az előbbi, mely legalább is biztató hangú, vagy az utóbbi, melyben még a biztatás mézes madzagja sem található meg? A tények azt mutatják, hogy a szigorúbb intézkedést magában foglaló utóbbi. Szegény hitoktató ahelyett, hogy arról intézkednének, hogy családoddal együtt ne légy egy esetleges nyomorúság lehetőségének kitéve, éppen erre az esetleg előállható nyomorra hivatkozva 'taszítanak ki a nyugdíjintézet kebeléből. Pedig arról kellene gondoskodni, hogy mikor a legideálisabb munkát végző harcos sereg lába alól kihúzza a talajt valami politikai válság, azonnal a hóna alá tudjon nyúlni az egyházi felsőbbség az elmerülni készülőknek anyagi segély nyújtása által. Ha a munkaalkalom hiányának az idején joga van a napszámosoknak munkanélküli segélyt követelni, csak van erre joga a hitoktatónak is, aki mégis csak messzebbre kiható munkát végez a legderekabb napszámosnál is? Tehát talán még sem az a kálvini elvek szerinti eljárás, ha — mint az a konventi intézkedésből kiérezhető — oda dobjuk az esetlegességek játékszeréül a hitoktatókat, hanem ha még az esetleg előálló sorsfordulatok esetére is biztosítani tudjuk támogatásunkról. Csak ebben az esetben lehetne kívánni azt, hogy a hitoktató a maga ideiglenes természetű alkalmaztatását igazán végső életcélnak tekintse és ne törekedjen elhelyezkedni valamely egyház kebelében, mint rendes lelkész. Csak így lehetne továbbá megakadályozni azt,. hogy — mint például Székesfehérváron .6 év leforgása alatt 4, vagy talán 5 hitoktató is megfordult — a hitoktatók állandóan változzanak, ami semmi esetre sem lehet sem az egyházi, sem az iskolai életnek javára. De ne menjünk ennyire. Maradjunk meg szorosan a nyugdíjintézetikérdés mellett! A konventi határozat a hitoktatóknak a nyugdíjintézetből való kirekesztését a következőképen okolja meg: Azért nem veszik fel a hitoktatókat a nyugdíjintézet kötelékébe, mert azt várja az egyházi vezetőség, hogy »majd a tiszteletdíj mellett ideiglenesen alkalmazott hitoktatók állását rendszeres illetményekkel megszervezi az állam s ez alapon részükre a nem állami tanszemélyzet országos nyugdíjintézeténél nyugdíjigényüket biztosítja«. Igaz, hogy úgy látszik, hogy ettől a kultuszkormány nem zárkózik el mereven (Konv. jkv. 1927. 157.), de van-e arra garancia, hogy a hitoktatók nyugdíjügyét majd egyszer a protestáns egyházak intenciói szerint intézi el? S mikor lesz ez? Addig mit csináljon a hitoktató? Mi lesz vele, ha kidől a sorból? Mi lesz feleségével ,gyermekeivel? Lelkész és mégsem lelkész; tanár és mégsem tanár, mintha olyan kétlaki lenne, akit úgy az egyháznak, mint az államnak igen nagy megerőltetésébe kerül a magáénak elismerni. Ebből kimondhatatlan kára van annak a munkának, amit a hitoktató végez. Mert nem csak a paedagogiai, hanem az ecclesiális és lelki érdek is azt kívánná, hogy lehetőleg huzamosabb ideig legyen egy-egy hitoktató a maga őrhelyén, esetleg egy egész életen át. Ez azonban ma szinte lehetetlen, mert a hitoktatók, nagy része csak ideiglenes jellegűnek tekintheti az állását a fentebbiekre való tekintettel. Nem kellene-e ezen az állapoton minél hamarabb segíteni? Legcélszerűbb-e a puszta várakozás? Ezzel a hitoktatók állandó fluktuációját megakadályozni nem lehet, aminek a munka intenzitásbeli csökkenése a feltétlen következménye. A fentebb említett konventi határozat 3. pontja a lelkészképesítéssel nem biró hitoktatók nyugdíj-viszonyainak rendezésével kapcsolatban bizonyos esz15. szám. Pápa, 1929 április 14. Negyvenedik évfolyam.
