Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-14 / 15. szám

66. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1929

közölhető törvénymódosításokat említ, miért ne lehetne ideiglenesen módosítani a VII. t-c.-nek a lelkészképesítéssel biró egyénekre vonatkozó részét is, legalább is annyiban, amennyiben ez a hitoktatók nagyrészének helyzetét könnyebbé tenné? Erre vonatkozólag azt mondhatná valaki, hogy ezt azért nem tanácsos megtenni, mert ez a lelkészi nyugdíjintézetbe a módosítás alapján esetleg felvett hitoktatókra nézve, abban az esetben, ha később meg őket a nem állami tanszemélyzet nyugdíjintézetébe is felvennék, súlyos anyagi komplikációkat okozna. De nézetem szerint ezt is meg lehetne előzni úgy, hogy a VII. t.-c. 16. §-át ilyenféleképpen módosítanák, illetve toldanák ki: »Abban az esetben azonban, ha az állandó hitoktatói állásokat úgy szerveznék meg, hogy ezáltal a hitoktatók a nem állami tanszemélyzet nyugdíjintézetének kötelékébe kerülnének, és ott is belépési járulék fizetésére köteleztetnének, e járulék fedezeteképpen az addig az országos lelkészi nyugdíjintézet pénztárába befizetett belépési és évi járulékok a nem állami tanszemélyzet nyugdíjintézetének pénztárába átutalandók«. Ebből a lelkészi nyugdíjintézetre semmi néven nevezhető károsodás nem származna, mert attól a pillanattól fogva, amint a kötelékéből a hitoktatók a másik nyugdíjintézet kötelékébe átléptek, megszűnt velük szemben minden jogi és anyagi kötelezettsége, aminek a befizetett díjak átutalása természetes következménye. Ha ma ilyenféle törvénymódosítások alapján felvennék a nyugdíjintézet kebelébe a hitoktatókat, ebből a nyugdíjintézetnek határozott haszna is lenne, mert az a hitoktatók befizetett díjait azok átlépéséig legalább használhatná, vagy kamatoztathatná, míg, ha az eddig gyakorolt módszer szerint távol tartják a hitoktatókat a nyugdíjintézettől, egy igen jelentékeny összeg évi használatától esik ezáltal el a nyugdíjintézet.

A fentebbiek alapján tehát szükségesnek, lehetségesnek és fontosnak kell tartanunk a hitoktatók helyzetének javítását. Attól nem szabad elzárkóznia a nemsokára összeülő zsinatnak sem. Hisszük is, hogy a zsinati atyák e nagyon is égető kérdést bölcs belátással és keresztyén szeretettel tárgyalják le,' hogy ezzel véget vessenek a hitoktatók immár 7-ik éves babiloni fogságának.

Végül hadd soroljak fel néhány észrevételt a hitoktatók korpótlék-igényére vonatkozólag. Újból az a törvényes gyakorlat, hogy a lelkészek öt évi szolgálat után az úgynevezett I. korpótlék osztályba kerülnek s ezen az alapon meglehetős összeggel növekedik az állami forrásból származó jövödelmük. Az első ötödévi korpótlék kiutalásánál a törvényes rendelkezés szerint beszámítják a segédlelkészi szolgálat fél idejét is. Ha azonban egy hitoktató rendes lelkészi állásra jut, a hitoktatói minőségben eltöltött drága évei a korpótlék szempontjából teljesen elveszettnek bizonyulnak, mert azok a korpótlék-igény megállapításánál egyáltalán nem jönnek számításba. Ez a hitoktatói munka határozott lekicsinylését jelentené, ha nem egy olyan intézkedés eredménye lenne, amelyik hosszú évekkel a hitoktatói állások megszervezése előtt jött létre, melyben tehát hitoktatókról intézkedés nem is lehet. Szükségessé vált tehát ennek a hitoktatókra sérelmes régi rendelkezésnek a revíziója is. Kérjük tehát a zsinatot, terjessze ki a figyelmét erre is és állapítsa meg azt, hogy a hitoktatókra nézve nem csak a mostani állapot sérelmes, hanem az is méltánytalan lenne, ha szolgálati idejüknek csak felét számítanák be, mint a segédlelkészekét, mert 1. a hitoktató sokkal

több időt igénybe vevő munkát végez, mint a segédlelkész, hisz nem egy hetenként 32, sőt még ennél is több órát tart. 2. Míg a segédlelkész irányítás mellett dolgozik, addig a hitoktató irányítás nélkül, sokszor szinte kétségbeejtő körülmények között. 3. Mig a segédlelkész munkájáért az őt maga mellett tartó rendes lelkész a felelős, addig a hitoktató teljes felelősséggel a lelkén harcol. A revíziónál meg kell továbbá gondolni azt is 4. hogy a segédlelkészek fölé emeli a törvényes intézkedés a hitoktatót már azáltal is, hogy az egyházközség presbitériumába helyet biztosít neki, mint rendes, teljes jogú tagnak.

5. Sőt az egyházmegyei közgyűlés alkotó tagjai közé is felveszi. De mindezen megfontolandó tények mellett főképpen az államnak azt az intézkedését kellene a hitoktatók korpótlék-igényének rendezésénél figyelembe venni, mely szerint a hitoktató minden három évi szolgálat után automatikusan elő lép egy fizetési fokozattal. Ha tehát az állam a hitoktatói szolgálatot olyan nagyjelentőségűnek és terhesnek tartja, melynek már három éve után természetes a fizetés emelkedése, akkor ennél kevesebbnek az egyházi vezetőség sem tekintheti a hitoktatói munkát s csak magától értetődőnek veheti annak a korpótlék-igény megállapításánál leendő beszámítását.

Gáty Ferenc.

Emlékünnepély Mohán.

A mohai ref. egyház mint rendesen megszervezett eklézsia, az 1629-ik évtől számíthatja keletkezési idejét. Székesfehérvár és környéke már 1538-ban a reformációhoz csatlakozott. Ezt a vidéket is Dévai Biró Mátyás, Dunántúl egyik nagy reformátora nyerte meg a reformáció eszméinek. Moha első lelkipásztora valószínűleg az a Kocsi Pál volt, aki az 1643-ban Csöglén tartott zsinaton jelenvoltak névsorában szerepel. Második lelkipásztora pedig az 1654-ben tartott pápai zsinaton jelen volt Komjáti István lehetett. 1726-ban kezdte itt szolgálatát Sajószentpéteri János, akit napjainkig összesen 25 lelkész követett, s 29 a napjainkig itt szolgált és szolgáló tanítók száma. A lélekszám jó néhány évtizedig 100-on alul volt. 1726- ban 120, de már 1810-ben 360, míg 1848-ban 440. Legtöbb 1890-ben: 496, kevesebb 1920-ban: 442, ma: 377. A maroknyi gyülekezet — mint annyi más hasonló — a hívek áldozatkészségéből tartotta és tartja fenn magát. Népe örökölte és megőrizte a kálvinista hitbuzgóságot, szorgalmat, takarékosságot, rendszeretetet. Ez a nép régóta és ma is hires arról, hogy az évi egyházi tartozások egy nap alatt befolynak. Múlt évben épített az országos népiskolai alapból nyert segéllyel, de önmagát is jelentékenyen megadóztatva, teljesen új tanítólakást és iskolát, mely díszére válik úgy az egyháznak, mint a községnek. Most április 7-én ünnepelte az egyház 300 éves fennállásának emlékét, hálákat adva Istennek az evangéliumért, megemlékezve a hitvalló elődökről, fölelevenítve azok követendő példáját. Az istentiszteletet ez alkalommal Szűcs József esperes végezte, ugyanekkor tartván az évi egyházlátogatást is. Az esperes prédikációjában rámutatott arra a hitvallásra, amelyért és amellyel a reformáció megindult, amellyel és amelyért a hitvallók, vértanuk, reformátorok, gályarabok halálba menni készek voltak, amely többek közt a Skótországból hitükért száműzött »zarándok atyákat« arra képessé tette, hogy annyi küzdelem, munka és szenvedés árán is megvethessék alapját a mai gazdag és hatalmas ame-