Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-12-29 / 53. szám
2 Virágvasárnaptól husvétig. Nyolc rövid nap s ebben az egymást váltogató eseményeknek mily hosszú sora! Virágvasárnapján ott látjuk Jézust, amint szamárháton vonul be Jeruzsálembe s a nép, mint megígért Messiást örömkiáításokkal fogadja, zöld ágakat hint útjára, leveti köntösét s azt teríti el az úton, amerre elvonúl, lelkesülten kiáltva: „Hozsánna a Dávid fiának, áldott, aki jött az Úrnak nevében!“ Azután ott látjuk Jézust a templomban, amint a kufárokat, pénzváltókat, galambárusokat kiűzi az Istennek szentelt hajlékból, mert az az imádságnak háza s ezek az Isten szent templomát latroknak a barlangjává tették. Majd ott látjuk, amint tanítványainak lábait megmossa, hogy ezzel is jelezze, hogy a Mester nem tartja méltóságán alólinak azt, hogy szolgáljon azoknak, akik sokkal kisebbek nálánál. És ott látjuk, amint az úrvacsorái asztalnál együtt ül tanítványaival s tudva a papifejedelmek ellene irányuló szándékát s a pénz szerelmétől megvesztegetett Judásnak árulását, a szeretetnek ezen a nagy vendégségén megtöri a kenyeret s felemeli a poharat, hogy bennük és általuk az ő testének megtörettetését és vérének kiontását jelképezve, elrendelje ennek a szent vacsorának megismétlését az ő halálának emlékezetére. És ott látjuk a Gecsemáné kertben gyötrődve, majd poroszlók által elfogatva, a főpap és Pilátus elé hurcoltatva, ártatlanul keresztre ítélve, a keresztfát hordozva, hogy elszenvedjen mindent, amit ember csak elszenvedhet azért, hogy halálával váltságul legyen a Benne hívőknek. És ott látjuk a dicsőséges húsvéti reggelen sírjából kikelve, amint az Isten megdicsőíti magát benne és általa s a szégyen helyett, melyet az emberek rosszakarata, irigysége, gyűlölködése szánt neki, felni agasztalva engedi kikelni sírjából, hogy örökre hirdesse az élet diadalát a halál felett. Oh, mennyi esemény, mennyi megrázó fordulata Jézus életének, amelyeket lehetetlen a legnagyobb megindultság nélkül olvasnunk az evangéliumok elbeszéléseiből. A jeruzsálemi bevonulás dicsőségének, a nagypénteki kereszthalál kínszenvedésének és a húsvéti feltámadás felmagasztaltatásának ez a története szivünkbemarkolóan bizonyítja annak igazságát, hogy csak egy a változhatatlan és örök: az isten által való megdicsőíttetés és felmagasztaltatás. Azok az emberek, akik Krisztust virágvasárnapján hozsannával fogadták, ime rövid néhány nap múlva megtagadják a Messiást s éppen olyan hangosan kiáltják: feszítsd meg őt!, ellenben az a megdicsőülés, amelyben Isten részesítette az ő egyszülött Fiát, az évről évre, évszázadról évszázadra szélesebb és nagyobb arányú lesz, s ezzel a maga immár évezredes s egyre hatalmasabbá váló szavával hirdeti, hogy az isten által való megdicsőülés örök, s azon emberi ármány nem vehet soha diadalmat! n . . , r.
