Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-11-11 / 46. szám
212. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1928 Az új Agendas könyv és a liturgiái kérdés. Irta és a dunántúli református egyházkerület lelkészértekezletén felolvasta: Medgyasszay Vince esperes. Ugylátszik, hogy a liturgiaügyi bizottságot és annak tudós előadóját is ilyenforma nézőpontok vezették, mikor az alapelv erős hangoztatása s az istentiszteleti rend tudományos eszközökkel való restaurálásának célkitűzése mellett az istentiszteletek sorrendjét, mind az Ágendában, mind a bizottsági javaslatban úgy a debreceni, mint a budapesti alakszerűség elhagyásával állapította meg; az is lehet, hogy ez alaki részt a bizottság a „nem lényeges“ vonások közé sorozza. A bizottsági tervezet az előfohász helyett bibliaolvasást javasol. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az előfohászt a gyülekezeti istentisztelet elengedhetetlen alkotó elemének tartom. Ez az áhítatos léleknek mintegy kopogtatása az isteni kegyelem ajtaján. Lehet ugyan azt is mondani, hogy a fennálló ének már a gyülekezet zenés előfohásza, éppen azért áll az istentiszteleti rend élén; de azért nem maradhat el e liturgus előfohász sem, valamint a prófétai imádságot sem lehet elhagyni a főének mellett, mely bátran nevezhető a gyülekezet megzenésített imádkozásának. A lekcióra nézve — őszintén megvallom — tusakodom, erre a saját kételyem mellett igen nagy befolyást gyakorol egy ősrégi kálvinista papi családból való, hitbuzgó, nagyon előkelő és nagyon bibliás világi ref. testvérem nyilatkozata. E budapesti lakos úri ember, ha otthon van, minden vasárnap elmegy az istenházába s személyes tapasztalatai, impressziói alapján van ellene a textus melletti külön lekciónak. Nagyon megszívlelendő érvelése az, hogy a lekció vagy egyező tartalmú a textussal, vagy nem. Ha igen, két ugyanazon tartalmú szentirati helynek ugyanazon alkalommal s nagyon hamar egymásután való felolvasása teljesen felesleges; elég, ha textusképen vesszük fel s az igehirdetésben mindjárt meg is magyarázzuk. A megismétlés az építő hatásnak nem előnyére, hanem inkább hátrányára van. Még rosszabb pedig, ha a két szentirati hely tartalmilag egymástól merőben különbözik, mert mikorra a lekció tartalmán a hallgató elmélkedni kezdene, — s azt hiszi, hogy ez a bibliaolvasás nem pusztán a meghallásért van, — már ott cseng és a meditációt megzavarja a textus, mely körül azután az egész igehirdetésnek s az egész istentiszteletnek forognia kell. Nagyon szeretném, ha a rendes istentisztelet alkalmával az oly sokszor nagyon is rövid textusok helyét nagyobb, kerekegész szentirati részek foglalnák el, az is igaz, hogy a bibliaolvasás már magában igehirdetés s a történetiségnek kifejezése (Isten előbb szeretett és előbb szólt hozzánk): de ezt inkább a homilétáknak kellene lelkűkre kötni a predikációkészítés alkalmával. Meg arra kellene rábírni a kálvinista híveket, hogy otthon is töröljék le a port olykor-olykor a bibliáról, ha van! Különben, ha a t. értekezlet gyakorlati kálomista jó érzéke a lekció mellett dönt, én ahhoz szívesen hozzájárulok, csak arra a kérdésre szeretnék megnyugtató válasz kapni: hogy ha még Budapesten is megütközést kelthet a két bibliai rész vagy egyformasága, vagy nagy különbözősége a Ravasz László katedráján, a kiválók prudenciája mellett, mi jót várhatunk e tekintetben ott, hol a mindenkor helyes megválasztás lehetősége mindörökké az álmok birodalmába tartozik? De minden esetre beszúrandó lenne a C. „Istentiszteletünk szellemi alkotórészei“ 3. „Bibliaolvasás“ fejezetének e mondata után: „A bibliaolvasás szemelvényes leckék alakjában gyakoroltassák s ebben is úgy, hogy az evangéliomi leckét vagy megelőzze egy prófétai, vagy kövesse egy epistolai“ még a következő utasítás: „Nem lehet azonban a lekció és textus sem ugyanaz, sem ellent mondó, sem egymástól merőben idegen. De kontaktusban álljanak egymással úgy, hogy a lekció előkészítsen a textusra, a textus pedig mintegy a lekcióból sarjadjon ki“. (Folyt köv.) Az őrségi egyházmegye püspöki meglátogatása. Oriszentpéterről harangzúgás és gyermekek sorfala között szeptember 13-án reggel y2 9-kor indul tovább püspök úr kiséretével együtt. A bucsuzáskor megjelenik az egész presbitérium. A menetet lovasok és kerékpáros leventék vezetik, utánunk kocsikon nemzetiszin zászlókat tartó magyarruhás leányok festői csoportja. A katholikus parochiánál is ősrégi várszerű templománál, melynek tornyában zúgnak a harangok, megállunk s püspök úr Willesits Ferenc plébánosnál néhány percnyi látogatást tesz. Szalafő határában díszkapu s a tűzoltók sorfala között László József községi biró üdvözli püspök urat. innét a szalafőiek lovasbandériuma vezeti a menetet. A dombtetőn álló templomhoz vezető út elején ismét diszkapu, várakozó sokaság, mozsárágyú, harangszó, fel a templomig leventék és virágot szóró leányok sorfala. A templommal szemben álló lelkészlak ajtajában Vikár János lelkész köszönti püspök urat, s Kiss Emma csokrot nyújt át. Pár percnyi pihenő után temlomba megyünk s felállóra felcsendül az ének: „lm bejöttünk nagy örömmel.“ A 63. dics. 1 és 2. versének eléneklése után püspök úr a szószékre megy s Róm. X. 13—14. versei alapján hatalmas beszédben szól a gyülekezethez. Rámutat arra, hogy milyen gyarlók, milyen tehetetlenek vagyunk a természet erőivel, az élet kemény csapásaival szemben s egyedül az Ur, a hatalmas Isten tarthat meg bennünket. Épen ezért keresni kell azt a drága alkalmat, hol vele szólhatunk, szent nevét segítségül hívhatjuk; ezért kell keresnünk a templomot, hol hitünk erősödik, hol új meg új biztatást nyerünk az élet küzdelmeiben a jó Pásztor megmentő kegyelméről. — Istenitisztelet után presbiteri gyűlés volt a templomban, melyen a gyülekezet férfi tagjainak jó része is jelen volt. Vikár János szalafői lelkész imájával kezdődött a gyűlés. Püspök úr a templom buzgóbb látogatására, nagyobb áldozatkészségre, énekkar felállítására s legalább egy harmonium beszerzésére buzdítja a presbitériumot s erre a célra a maga részéről 80 P-t felajánl, melyet a presbitérium hálás köszönettel fogad. Ebédre püspök úr és kísérete a lelkész családnak volt kedvesen fogadott vendége. Délután három órakor indulunk tovább. Bucsuzásnál ismét iskolás fiuk, leányok, leventék s magyarruhás nagyobb leányok sorfala között vonulunk el. A magyarruhás leányok kocsikon kisérnek bennünket Őriszentpéteren keresztül, hol ismét zúgnak a harangok, egész Senyeházáig, s kedves figyelem kissé meghosszabbítja az utat, mert a hegyes-völgyes vidéken meg kell várni a kocsikat. így kissé megkésve érkezünk Senyeházára, Szűcs László fáradhatatlan esperes úr gyülekezetébe. Már jó messziről fülünkbe ütődik a harangszó; a falu előtt hatalmas, élővirágokkal pompásan díszített diadalkapu, nagy néptömeg, tűzoltók, leventék, magyar ruhás leányok sorfala s valóságos virágözön fogadja az autókat. A díszkapunál Sohár Jenő községi bíró mély meghatottsággal mond üdvözlő szavakat. „Itt állunk, — mondja többek között — mint viharvert szikla a tenger köze-
