Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-11-11 / 46. szám
Harminckilencedik évfolyam. 46. szám. Pápa, 1928 november 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ........................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL- TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ®t® IGAZGATÓ, PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Tisza István vallásossága* 1902-ben foglalta el Tisza István atyjának örökét a szalontai egyházmegyének a gondnoki állásában, öt évvel utóbb pedig a dunántúli egyházkerület főgondnoki székében. Ez a templom volt tanúja annak, hogy 1907 április havában, főgondnoki beiktatása alkalmával a vallásbölcsészetnek legmagasabb és legmélyebb kérdéseit oly igaz tudással, oly igaz meggyőződéssel s amellett a keresztyén, kálvinista ember oly mélységes hitével boncolgatta, hogy azokat, akik azt a székfoglaló beszédet hallották, valósággal bámulatba ejtette Tisza Istvánnak a theológia mezején az a nagy jártassága, amelyről az tanúskodott. 1909-ben a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak egyik gyűlésén tartott Tisza István egy beszédet a vallás lényegéről, a keresztyén vallásról és az ember vallási szükségletéről. Ez a beszéd is bizonyítéka annak, hogy Tisza István milyen mélyen át volt hatva a vallás szükségességétől és mennyire át volt hatva a vallásnak attól a típusától, amelynek a követőiül mi, református keresztyének, büszkén valljuk magunkat. Tisza István íztől-vérig a vallásnak kálvinista típusát vallotta és azt a hitet tartotta lelki élete igazi gyökerének, amely ebben a kálvinista vallásos típusban jut kifejezésre. Szükséges-e a vallás? Felveti ezt a kérdést nemcsak itt a Magyar Prot. Irodalmi Társaságban tartott beszédében, de felveti ismételten és rámutat emberi ismereteink korlátoltságára, rámutat arra, hogy a legpozitívabb tudomány is, a mathematika, olyan fogalmakkal és feltevésekkel dolgozik, amely fogalmak az emberi tudás véges határait túlhaladják. Felhozza a mathematikai végtelennek a fogalmát, amelyből bármennyit veszünk el, vagy adunk hozzá, egyformán végtelen marad és azt mondja, hát ez vájjon nem hit-e? csak azt mondhatnánk, sokkal kevésbbé racionális hit, mint az, amit a magunk keresztyén vallásos hitének vallunk. Felhozza az ismeretnek mindazt a tökéletlenségét, ami a mi gyarló, földi ismeretünket jellemzi és rámutat, hogy ezeknek a töredékes ismereteknek a kiegészítésére és az ember világnézetének egységessé tételére egyetlenegy eszköz van: a hit. A hit által felemelkedünk oda, ahol többé a világot nem töredékben és részekben látjuk, hanem a maga egészében, az isteni mindentudóságnak a világosságában szemléljük. Tisza István raz igaz keresztyén alázatosságnak volt a mintaképe. Ö, akinek szavára ezrek és milliók hallgattak, mélyen megalázkodva borult le minden egyes alkalommal Isten előtt és mélyen megalázkodva * Részlet dr. Antal Géza püspök úrnak a Pápai Református Leányegyesület 1928 október 28-án, a páp református templomban rendezett, Tisza István ünnepélyén ein*. u.ott beszé.-» déből. w ä érezte, hogy a leghatalmasabb ember is milyen gyarló az isteni mindenhatósággal összehasonlítva, milyen semmi azzal a hatalommal összemérve, amely ezt a világegyetemet létrehozta és fentartja. Erezte, tudta, hogy az ember Isten kezében van, de hitte azt is, hogy ez az Isten gondviselő, aki őrködik az ember felett és hogy, amit az Isten rendelt, az jól van rendelve, abba az embernek bele kell nyugodnia. Amikor 1912-ben — magam is szemtanúja voltam ennek a borzalmas jelenetnek, — egy országgyűlési képviselő a képviselőházi terembe berontva elsütötte revolverét s Tisza Istvánra célozva őt az elnöki székben akarta agyonlőni és hogy eléggé jól irányzott, mutatja, hogy a képviselőház elnöki székének emelvényén most is megvan a golyónak a nyoma, — akkor, a merénylet után, amikor láttuk, hogy Tisza István sértetlen maradt, a legnagyobb örömmel és Isten iránti hálával siettünk hozzá, akit aggódó hitvese a szemben ülő páholyból már felkeresett — mert neki ezt épen úgy végig kellett néznie, mint hat év múlva azt a rettenetes eseményt, amikor férje életét kioltották, — ez után az esemény után egy küldöttség járult Tisza István elé, hogy tolmácsolja szerencsekivánatait szerencsés megszabadulása felett. Tisza István ennek a küldöttségnek így válaszolt s ebben benne van kálvinista hite a maga egész teljességében: „aki helyesen fogja fel az életet és az ember sorsát az életben, az mindig kész lehet rá, hogy bármely pillanatban vagy veszedelem érheti; annak minden pillanatban készen kell lennie az elutazásra, arra a nagy útra... És annak ezzel szemben a lelki nyugalmat csak a mindnyájunkat gondozó édes Atyában, a Gondviselésben vetett bizodalomban kell keresni, amely Gondviseléssel szemben végtelenül csekély, tehetetlenül vergődő parányi minden ember. Veszedelem környékezhet tehát mindnyájunkat, környezhetnek veszedelmes bizonytalanságok, a jövő beláthatatlan esélyei, amelyekkel szemben nevetséges dolog minden emberi előrelátás, a magát féltő ember minden óvatossága. S ha ilyen az emberi élet, hát higyjék meg nekem, boldognak érezheti magát az az ember, aki egy igazán nagy, nemes és szent célért tehette ki veszedelemnek életét. Ebben a megnyugtató tudatban és az Úr Isten megőrző keze iránt való végtelen hálával lelkemben tekintek vissza a múlt eseményeire, ezzel az érzéssel* szívemben megyek neki a beláthatatlan jövő esélyeinek.“ Igen Tisztelt Közönség! Azért mondottam, hogy ezekben a szavakban benne van Tisza István kálvinista hitének egész lényege, teljessége, mert azok a történelmi nagy alakok, akiket Tisza Istvánnal e tekintetben párhuzamba állíthatunk, épenúgy református anyaszentegyházunkhoz_ tartoztak és épúgy át voltak hatva ezeknek a szavaknak az igazságától, mint ahogy át volt hatva Tisza István, mint ahogy megbizonyította Tisza István életében és halálában ezeknek az igazságát.
