Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-12-04 / 49. szám
210. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927 Hát nem tudná itt senki, hogy nagy dolgokhoz, vagy mondjuk egyszerűen így: eszmék szolgálatához lángoló lelkek, szárnyalni tudók kellenek? Ä lelkész élete a legszentebb eszme szolgálata: senki se törődik azzal, hogy lelke lángolását (ártatlanul bár, hiszen nem ért hozzá!) a falu kioltja? Nem baj, hogy szövetkezeti rubrikákat könyvel, lelke keseredtén sertést, ökröt hizlal, emberektől bújik, kinek lelkének tömegek előtt kellene szárnyalnia? Nem baj, hogy az egyház nem fejleszti papjai, tanítói irói lelkületét, de még azt is kialudni engedi, amit pályakezdéskor ide hoztak? Á lelkész élete szellemi élet, melynek az irói lelkűiét lényeges kelléke. S ha az egyház teremt pezsgő szellemi életet, melyben az irói munka megkapja, ami nélkül nem élhet, az elismerés napfényét, nem tudja, minő szellemi nagyságokat nevelhet. Ha nem teszi, nem tudja, minő lehetőségeket hagy elpusztulni. Ennek a szellemi életnek a megteremtését tartom én az egyházkerületi irodalmi bizottság szép hivatásának. Kiss Zoltán. Az írás kritikai vizsgálása és a református theológia összeegyeztethetősége. Irta és a theol. akadémia tanévmegnyitó ünnepélyén felolvasta Tóth Lajos theol. akad. igazgató. (Folyt, és vége.) A reformáció előtt a biblia főfeladata az volt, hogy az egyház theológusainak tanításaik igazolására bizonyító textusokat (dicta probantia) nyújtson. Az akkori embereknek is szükségük volt a Krisztusra, de Krisztust nem a bibliában találták meg, hanem az egyház egyéb szertartásaiban (mise). A biblia a theológiai ismeretek forrása volt. A reformáció megváltoztatta az eddigi helyzetet, a kegyelem élő eszközévé a bibliát tette. S ezt a változást nem az által vitte véghez, hogy a csalhatatlan egyház helyébe a csalhatatlan bibliát tette, hanem hogy megváltoztatta a hitről, a kegyelem eszközeiről eddig uralkodó felfogást. A reformátorok kimondották, hogy a hit .a Krisztus által személyes bizalom Istenben, az Isten kegyelmi ténye, megváltó szeretetének kijelentése, s kegyelmi eszközei pedig azok az eszközök, melyek által szeretetének igéit hozzánk eljuttatja. A bibliának legfőbb értéke nem abban van, hogy a theológiának ez a végső forrása, hanem, hogy az Isten szeretetét tartalmazza és azt velünk is közli. A biblia élő dolog. A középkor ezt nem értette meg. Csak holt történetek halmazának tartotta. A reformátorok reámutattak, hogy ezek a történetek az élő Istennek választott népével közölt tetteit tárják elénk. Az a szeretet, mely nékik szólott, nékünk is szól. Ezért mondja Kálvin János is az Institúciójában (III. könyv 2. fej.) hogy „az Ige az a tükör, melyben a hit meglátja Istent“. Isten csak ahhoz az emberhez tud eljutni, aki megérzi a bibliában az Ő szeretetét. A biblia a tapasztalati vallásosság könyve. Nekünk arra van szükségünk, hogy érintkezésbe jöjjünk azokkal az emberekkel, akik már megtapasztalták Isten kegyelmét és szeretetét s meglátták bűneiket és szükségeiket, hogy oda telepedjünk mi is az apostolok, zsoltárirók és próféták mellé. Amint a reformáció története mutatja, új dolog volt ez az embereknek. Mi hajlandók vagyunk sokszor úgy gondolkozni a bibliáról, hogy a reformáció adta azt először kezünkbe, vagy hogy a bibliafordítások annak indítására keletkeztek. Ha van is ebben némi igazság, mégis meg kell állapítanunk, hogy már a reformáció előtt is találhatók — ha gyér számmal is — nép nyelvére átültetett bibliafordítások és hogy a biblia sohasem volt teljesen elvonva a világiaktól, hogy voltak bizonyos szerzetes rendek, melyeknek kötelességük volt az Ige prédikálása. A reformátorok munkájának igazi fontossága nem az volt, hogy odaadta a világiak kezébe is a bibliát, hanem hogy megtanították az embereket arra, hogy miként használják azt. Az érdeklődés tárgyává tették azt. Tudták, hogy aki egyszer érintkezésbe került vele, arra nézve lehetetlen többé, hogy azt ne olvassa. Ott volt a biblia Luther és Kálvin ellenfelei kezében is, de azok nem értették meg azt úgy, mint ezek. Azoknak csak a kijelentett hittani tanítások könyve volt, inig ezeknek az Isten igéjének feljegyzései, Istennek az emberekkel való érintkezése, az Isten kegyelmének története úgy, amint azt a zsoltárirók, próféták és apostolok megtapasztalták. A reformáció theológusainak első feladata nem az volt, hogy kikristályosítsák a biblia igazságait, hanem hogy minden részében kövessék a vallásos életnek folyamatát. Tanulmányozniok kellett az írás minden egyes igéjét nemcsak grammatikai és logikai tekintetben, de kapcsolatban azzal az élettel is, melyet írója átélt s azokat a körülményeket is, melyek között az Istennek igéjét vették. Az, amit Isten egy-egy választott edényének mondott, az mindig megfelelt az illető személyes viszonyainak. Attól nem lehet azt elválasztani s ha megtesszük, többé nem az, ami eredetileg volt. A biblia tanulmányozásának ezt a fajtáját ösztönszerüleg minden okos olvasó követi. Mindegyik keresztyén ember az ige hallgatásából Ígéreteket, vigasztalást vagy intést merít, beleképzelve magát az Isten igéje első hallójának helyébe s áhítatosan keresi azt a feleletet, melyet a zsoltárirók vagy apostolok hite jelentett ki először. Az ige szorgalmas olvasója hamar észre veszi, hogy az ige olvasásának haszna abban a mérték ben növekedik, mint bele tud helyezkedni azok helyzetébe és szükségleteibe, akikről bibliájában olvas. Hogy bibliájából megszerezhesse mindazt az igazságot és tanítást, ami csak lehetséges, az irás tanulmányozásának azt a módszerét kell felhasználni, ami őt erre leginkább elsegíti. Ez a módszer pedig a történeti és kritikai vizsgálódás módszere, melyet felolvasásom kezdetén említettem. Nekünk protestánsoknak, ha az írást helyesen és teljesen meg akarjuk ismerni, kötelességünk az írást történetileg tanulmányozni. A bibliának — mint említettem — magának is meg van a története. Az nem egy időben és nem egy egyén tollából származik. Könyvek és iratok egész sorát foglalja magában, melyeket különböző korok és intézmények hagytak hátra az egyházra. A mi feladatunk ezeket az elemeket egymástól elválasztani, pontosan megvizsgálni és úgy érteni meg, amint azokat első Írójuk értette s amint azok koruk szükségleteivel kapcsolatban voltak . . . Csak így tudjuk és fogjuk Istennek népe iránt való nagy kegyelmét egyre jobban megismerni. Ezen az úton mentve leszünk minden önkényeskedéstől. Isten kijelentésének programmjából hiányzik az önkényeskedés. Amint a Zsidókhoz irt levél írója mondja: Ő sokféleképen jelentette ki magát hajdan prófétáinak. Kijelentésének módja igen változatos volt. Rendszerint egyéneknek jelentette ki magát. Az ilyen egyéni kijelentés azonban magában véve nagyon tökéletlen és csak részleges volt. Kijelentésének a módszere nevelői volt. Ézsaiás szerint^ úgy szól Izraelhez, mint a csecstől elválasztotthoz (Ézs. XXVIII. 9.) Azt a módszert követte, hogy mindig úgy szólott, hogy az érthető és azok erkölcsi felelősségének megfelelő legyen, akikhez intézte szavait. Ami tanulmányozásunknak is ezt a módot kell követni. Ismétlem, hogy az ige
