Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-10-30 / 44. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 44. szám. Pápa, 1927 október 30. DDNÁSTÜLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .......................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ........-.................................... .................................................................- FŐSZERKESZTŐ : DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ................................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONQRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- .A. FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ®&> IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A reformáció. Az emberiség történetében vannak események, melyek sohasem vesztik el jelentőségüket, vannak mozgalmak, miknek hatása a következő idők folyamán is állandóan kimutatható. Ezek állandó aktualitással bírnak. Ilyen maradandó hatású események közé sorozhatjuk a reformációt is. Az a szellemi mozgalom, amely az új kor kezdetén Németországban, Svájcban és Franciaországban és később ezek hatása alatt másutt is megindult, kitörölhetetlen hatású lett a későbbi századok szellemi életére. Az emberi lelket juttatták e mozgalmak vezetői őt megillető jogához. Visszaadták szabadságát, szárnyakat raktak reá, hogy szabadon járhassa be a mélységeket és magasságokat egyaránt. A középkor mindent lenyűgöző hatása után fellélegzése volt a reformáció az emberiségnek. Akik eddig a közvetítők egész során át tudtak csak Istennel, Teremtőjükkel és gondviselő Atyjukkal érintkezni, ettől fogva úgy érezték, hogy szemtől szembe állanak Istenükkel és nyíltan vallották, hogy nincsen más Közbenjárójuk, csak a Krisztus és nem adatott más név, mely által kell megtartatniok. Éppen azért, mert a reformáció az emberi élet legdrágább kincsének, a léleknek bilincseit oldotta fel, örök aktualitása ennek mindenkor megmarad. Mindenkor mutatkoznak majd törekvések az emberiség történetében, amelyek szívesen látnák újból az emberi lelkeken ama reformáció által leszedett bilincseket. Lesznek irányzatok, amelyeknek nincs kedvére a léleknek szabad repülése, ezekkel szemben a reformáció fontosságának újból és újból való hangoztatása, mint az ember legszentebb jogára való appellálás mindenkor szükség lesz. Mi pedig, akik az Isten végtelen kegyelméből a reformáció drága hatása alatt nőttünk fel, mi, akik annak letéteményesei és őrizői vagyunk, tartsuk meg azt és használjuk Isten nagyobb dicsőségére. A konferenciák és a vasárnap. A püspöki jelentésnek az egyházi életről szóló részében dr. Antal Géza püspök úr komoly szavakkal mutatott rá arra a viszásságra, hogy az egyre sűrűbben rendezett konferenciák legnagyobb része vasárnap tartatik s így a lelkészkedő papság kisebb vagy nagyobb körét elvonja a gyülekezeti igehirdetéstől s ahány lelkész az ilyen konferencián megjelenik, annyi gyülekezet marad megfelelő igehirdető nélkül. Indítványára egyházkerületi közgyűlésünk határozatilag kimondotta, hogy erre, az egyházi élet szempontjából nem kicsinylendő körülményre felhívja a konferenciák rendezőinek figyelmét s egyben felirt a konventhez is, hogy belmissziói bizottsága útján ez ügyben a ferde irányba terelődött konferenciai mozgalmat helyesebb irányba terelni szíveskedjék. Örömmel látjuk egyházi lapjainkból, hogy dr. Antal Géza püspök úrnak ez a komoly figyelmeztetése meleg visszhangot keltett s reméljük, hogy azok az egyházi lapok is, amelyek a kérdéssel még nem foglalkoztak, magukévá teszik püspök úrnak, illetve egyházkerületünknek a konferenciák tartása tekintetében elfoglalt álláspontját. Alább közöljük a Kálvinista Szemle és a Debreceni Protestáns Lap ide vonatkozó megnyilatkozásait, teljesen magunkévá téve azt a meggyőző okfejtést, mellyel az utóbbi laptársunk ezt a kérdést megvilágítja. A Kálvinista Szemle folyó évi október 15-i számában így ir: „Lapunk egyik régebbi évfolyamában már mi is szóvá tettük azt a veszedelmesen terjedni kezdő szokást, hogy a magyar református egyházban az újabb időben minden konferenciát, értekezletet, gyűlést, összejövetelt, egyesületi s egyéb ünnepélyt úgy rendeznek, hogy az lehetőleg vasárnapra essék, vagy annak napjaiba a vasárnap is beleessék. Miután pedig ezeknek az összejöveteleknek törzsközönsége rendesen jórészben a református lelkészek soraiból kerül ki, az eredmény az, hogy ezek a lelkészek igen sokszor, sok vasárnapon kénytelenek magukra hagyni gyülekezeteiket, illetve a szószéket átengedni alkalmi prédikátoroknak, akik őket sokszor minden megfelelő előkészület nélkül helyettesítik. — Hát ez feltétlenül visszás helyzet és az állapotok az idei évben még csak rosszabbodtak. A Ref. Egyházak Világszövetsége szeptemberi konferenciája alkalmával néhány külföldi lelkésznek fel is tűnt, hogy hogyan lehetséges az, hogy a magyar lelkészek egyesülete úgy rendezi kongresszusát, hogy oly sok száz embert von el egyszerre az egész országban a szószéki szolgálattól ? Különösen az egyik skót lelkész nem volt ezzel s a vasárnap megszentelésével Magyarországon, megelégedve. f Éppen ezért kell kettős mértékben is örömmel üdvözölnünk a dunántúli református egyházkerület ama határozatát, amellyel „a mind gyakraböá váló egyházi konferenciák rendezőinek . . . figyelmébe ajánlotta, hogy a konferenciákat úgy rendezzék, hogy az a lelkészeket ne akadályozza a vasárnapi szószéki teendők elvégzésében1". — Ennek a határozatnak nagyon kell örülnünk, mert hivatalos egyházi testület hozta és az első gát hivatalos részről azzal az áramlattal szemben, amely a lelkészek vasárnapi szolgálatát az utóbbi években oly sok formában akadályozta.“ A Debreceni Protestáns Lap folyó évi október 22-i számában így ir: „Csak a legnagyobb helyesléssel tudjuk a magunk részéről is üdvözölni a dunántúli egyházkerület legutóbbi közgyűlésének ama határozatát, amely a mind gyakoribbá váló egyházi konferenciák rendezőinek figyel
