Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-10-30 / 44. szám
190. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927. mébe ajánlotta a konferenciák olyatén rendezését, hogy azok a lelkipásztorokat ne vonják el a vasárnapi templomi szolgálatoktól. Nagy szükség volt arra, hogy ez a magas hivatalos fórum e tekintetben megállj-t kiálltson s nagy szükség volna arra, hogy ezt a többi egyházkerületi közgyűlések is mielőbb visszhangozzák s felhívják reá — belmissziói bizottsága útján — az Egyetemes Konvent hathatós figyelmét is. Mert ebben a tekintetben az egyházunk testét évről évre jobban és örvendetesebben átható és átmelegítő ébredési folyamatnak igen kellemetlen, határozottan anomális és egészen veszedelmes kisérő jelenségei kezdenek már kicsirázni. Hogy a konferenciák legimpozánsabbikán kezdjük: senki sem ismerheti félre a hatalmas lélek- és egyházépítő jelentőségét — pásztorokra és az érdekelt helyi gyülekezetekre nézve egyformán — annak a néhány éve gyakorolt szép szokásnak, hogy az Országos Református Lelkészegyesület a maga nagy évi konferenciáit úgy rendezi, hogy azoknak egyik napja vasárnapra essék. A lelkipásztorok százainak e napon való közös templomi felvonulása, a rendszerint hatalmas templomi gyülekezettel együttimádkozása, igehallgatása, úri szent vacsorával élése mindazok számára, akik látják és részt vesznek benne — azt mondják — felejthetetlen élmény. így írom, hogy: azt mondják, — mert megvallom, magam még rebben az élményben eleddig sohasem részesedtem. Én ugyan az országos ORLE konferenciáknak 1921 óta tartott majd mindegyikén aktíve és paszszíve résztvettem (ahol nem vehettem részt, ott komoly, egyéb elfoglaltság tartott vissza) s kivétel nélkül mindegyiken részesedtem lelki ajándékokban. De arra meg sohasem tudtam magam rávenni, hogy a vasárnapi nagy istentiszteletre is ottmaradjak. Nemcsak azért pedig, mert a magam lelkiismeretében nem bírtam magamat felmenteni a saját gyülekezetemben való szolgálat alól (lévén ez a vasárnap eddig több esetben éppen az ú. n. „újkenyéri“ úrvacsoraosztás vasárnapja is), — de azértsem, mert egyáltalán nem voltam bizonyos abban, hogy a kínálkozó fölemelően magasztos érzések és élmények közepette is nem fogja-e minduntalan rontani áhitatos hangulatomat az az elgondolás: vájjon az a sok száz, mára rendes igehirdetője nélkül maradt gyülekezet kap-e ezen a mai vasárnapon csak megközelítőleg is olyan lelki táplálékot, amilyet itt most mi élvezünk? Nem tehetek róla, ha ezt az álláspontot sokan talán túlzott aggályoskodásnak, vagy épp nagyképü különcségnek tartják. S másfelől ismételten is hangsúlyozom, hogy ezeknek az ORLE-vasárnapoknak — melyek különben is egyszer vannak egy esztendőben — magam is hajlandó vagyok egészen kivételes jelentőséget, súlyt és kihatást tulajdonítani. De ott már aztán nagy baj kezdődik, amikor egyéb, úgy hivatalos, mint fél-, vagy egyáltalán nem is hivatalos (bár azért lehet, hogy „választott“) egyházi testületek, egyesületek, belmissziói munkaágak és mozgalmak egymásután kerekednek föl és azt mondják: „hát ha az ORLE-nek szabad, minekünk miért ne volna szabad ? Ha az ORLE összegyüjthet évenként egy vasárnapra az egész országból több száz lelkipásztort, hát mi miért nem gyűjthetünk össze egy, vagy több vasárnapra is egy környékről tizet-tizenkettőt ? Ezt mondják és — eképen is cselekesznek. Nem méltóztatunk-é gondolni, hogy ilyenformán lassan ki fog alakulni — ha ugyan már ki nem alakult eddigelé — a vasárnapi konferenciákra járó magyar kálvinista lelkipásztor típusa, aki minden harmadiknegyedik vasárnap távol van a gyülekezetétől, hogy idegenben szólja, vagy inkább csak hallgassa a szép szót? És nem fog-é ez a típus veszedelmesen hasonlítani ahhoz a közismert példabeli jó hölgyhöz, aki az Úr trónja beszámolván életéről, minden napról fel tudja mutatni valamely jótékony akcióban való részvételét de kiderül, hogy otthon, a családjában alig tartózkodott s természetesen még kevésbbé „jótékonykodott“ éppen azokkal, akik mégis csak elsősorban lettek volna az ő gondjára és felelősségére bízva? Gondoljuk meg, mit jelent nehéz munkában eltörődött falusi, vagy akár városi gyülekezeteink számára a vasárnapi templomozás, Istennek hála, még manapság is! És gondoljuk meg, megérdemlik-é ők azt telünk, lelkipásztoroktól, hogy őket vasárnaponként egyre gyakrabban bizogassuk gyakorlatlan vagy avatatlan helyettesek néha szives, többször kelletlen, de sohasem kifogástalan lelki tápláló gondjára ? ! A lelkészi gyülésezésekkel is kapcsolatos, vagy kapcsolható vasárnapi konferenciázást — oly kivételektől eltekintve természetesen, ahol eminens közegyházi érdek vagy ősi tisztes szokás diktálja az ellenkezőt — eltörlendőnek vélem. És rendkívül üdvösnek tartanám, ha a a kezében lévő hatalmas és kivételes példamutató erőre tekintettel e tárgyban — az I. Kor. 10:23. alapján — még maga az ORLE is megfontolással élne.“ t KÖNYVISMERTETÉS ^ Belmissziói Útmutató. Az egyetemes konvent belmissziói bizottságának megbízásából Forgács Gyula konventi belmissziói előadó a belmissziói munkák megkönnyítésére, föllendülésére Útmutatót állított össze. Az Útmutató megjelenése nagy és általános várakozást elégített ki és nagy hiányt szüntetett meg, u. i. lelkészi karunk túlnyomó része, tehát a többség nem indolenciából nem foglalkozott belmisszióval, hanem egyszerűen azért, mert nem tudta eddig, hogy mit lehetne és mit kellene tennie a gyülekezeti hitélet elmélyítése érdekében, annál kevésbbé azt, hogy mit hogyan kellene csinálni. A belmissziói Útmutató mind a két kérdést megoldja ; legelső sorban megmondja, mit kell tenni az 1927/28. munkaévben, teljes programmot adva, az „Útmutatás a munkaprogramm végrehajtására“ c. cikkben a munka mikéntjére, módszerére ad teljes tájékoztatást. Ebből a tájékoztatásból mindenki megtudhatja, hogy a gyermekpastoráció nem azonos a kötelező népiskolai oktatással, hanem a nagy értéket képviselő gyermeki lélekről való gondviselés s hogy miként kell teljesíteni a pastorációt, továbbá nyújtja a szükséges tudnivalókat a konfirmáltak összetartására, a szórványok gondozására, a templomlátogatás kérdésére és a református egyház szociális problémáira vonatkozóan. Bőven, talán a kelleténél részletesebben foglalkozik a vasárnapi, helyesebben bibliai iskola elméletével tekintettel arra, hogy már mindenki tisztában lehet azzal, mi a bibliai iskola, mennyit írtak róla csak az utóbbi néhány év alatt egyházi lapjaink is. A vasárnapi, illetve bibliai iskola megszervezése, módszere és a gyakorlati tanítás a fontos egy ilyen gyakorlati Útmutatóban. A „vasárnapi iskolai leckék“ az a része a könyvnek, amit igen sok helyen fognak hasznosan értékesíteni, ámbár a magunk részéről sokkal helyesebbnek találtuk volna nem azoknak a bibliai történeteknek feldolgozását, miket az elemi iskolákban tanulnak gyermekek, hanem olyan építő, eszméltető más történetek feldolgozását, mik kiváltképen alkalmasak a vallásos lelkűiét felkeltésére és fejlesztésére,
