Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-21 / 8. szám
1926. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 33. oldal. ök itt a múlandó rögök közt; személyiségűk, bármily kis körben éljenek, ép úgy bevilágítja a sivárabb teremtményeket, ahogy a napsugár a hegyek szikláit és a völgyek zúgait. Őket nem is érdekli a világhoz való viszonyuk; rájuk nézve Istenhez való viszonyuk fontos, mert lelkűkre az az élet. A világ ítélete közömbös rr reájuk, akár hódoló hízelgés, akár ostoroztatás. Ők Isten ítéletétől féltek, nem a világ Ítéletétől. Ez magyarázza meg bátorságukat, hűségűket. Ők ott a gályán, a láncok közt, szenvedve, ostoroztatva bizonyára közelebb álltak Istenhez, mint biráik a biborbanbársonyban, aranyláncaik diszterhét viselve. Nem zúgolódnak, mert az ostoroztatás hozzátartozik hivatásuk betöltéséhez; ez a megdicsőülés feltétele. Egyetlen zokszó vagy keserű panasz, csorbát ütne kijelölt útjuk nyilegyenességén, életküldetésük fenséges szépségén. Nyugodtak, mert a szenvedés, mely őket éri, nem céltalan szeszélye a sorsnak, hanem felnyílt isteni sorompó, amelyen át az ő gondolata, akarata bevonul a világba. Megtalálom bennük a reformátorok egyik nagy történelmi erényét: a felelősségérzetet. Nem tagadhatják meg azt, amiért a földre küldettek: a bizonyságtételt arról, aki ide küldötte őket. Mikor Luther Wormsba készül, aggódó barátainak azzzal vág vissza: Isten nem bízta reánk, hogy válasszuk meg a módját, mi módon tegyünk róla és az evangéliumról bizonyságot, hanem mennünk kell oda, ahová hiv, ahová küld, ahol ottlétünket jónak látja. Mi lenne az evangéliumból, ha ők megtántorodnának ? Hogy tudnának számot adni Istennek, ha csüggedt megalkuvásuk miatt kialudnék az evangélium világossága? A legdrágábbat bízta reájuk, ami a történelem folyamán érték volt. Mely halandó viselhetné a felelősségnek azt a rettentő súlyát, hogy miatta, félelme, világszeretete miatt emberöltők egész sora fosztatott .meg az evangélium éltető és teremtő erejétől ? Örök hála Istennek, aki velők volt a kisértésben és köszönet nékik, hogy meg nem hajoltak. Az evangélium hőseinek martirsorsa a keresztyénség legnagyobb büszkesége, a keresztfától fogva. Istvánt halálra kövezi a gyűlöletében és önzésében vak zsidóság. Következnek Nero égő fáklyái, amelyeket a római hatalmi őrjöngés gyújtott lángra. Ă középkor a máglyával hamvasztja a Bibliákat és apostolaikat. Végre a XVII. század szelleme megtenni a gályát, mely különös magyar szimbólum. Mindenütt ott van a politikai hatalom is, vagy mint irányító tényező, vagy mint végrehajtó szerv, — szóval az anyagi hatalom a lelki erőkkel szemben. A tanulság az, hogy a lelki erők szerepe, hivatása állandó századról-századra, ezredről-ezredre. A magyar protestantizmusnak mai válságában, amikor a gályarabság emléke szinte kellemetlen éjféli kisértetnek tetszik a szomorú megalkuvások között, vissza kell térnie a régi ösvényekre, hogy a vértanuk sorsa ne legyen csupán élettelen betüöntvény, mely a harcok közt esetleg darabokra törik, hanem a lelkekben élő s állandóan munkáló hatalom, mely életfáján dús erényeket hajt és növel. ^ „ Dr. Kovács Sándor Révész Imre, Lévay Józef és a magyar gályarabok. A Révész Imre centennárium épen összeesvén a magyar gályarabok harmadfélszázados évfordulójával, kettős ünnepi érdekességgel bír az alábbi levélrészlet közlése, amelyet a Balmazújvároson lelkipásztorkodó ifjú Révész Imre 1852 április 26-ikán intézett a nála alig két hónappal fiatalabb jóbarátjához, az akkor Pesten ujságiróskodó Lévay Józsefhez. A két leendő nagy ember ezekben az években többszőr találkozott és elég gyakran váltott levelet. A különben nagyon tartózkodó Révész e levelekben feltűnő bizalommal tárja ki érdekesen fermentáló, eszményi hevületektől izzó lelkét csöndes, finom, megértő lelkű költőbarátja előtt, akinek még költészetét is — neki különösen kedves vallásos és hazafias thémákkal és motívumokkal — inspirálni igyekszik. Ily céllal írja hozzá az alábbi sorokat is. * . . . Emlékszem igenis, hogy tettem említést előtted amaz estvéni találkozásunkkor némelly nemzetünk történetére vonatkozó jegyzetekről ’s különösen a’ prot. papok gályarabságairól ’s más szenvedéseiről. Nem hevenyén, hanem igaz megfontolással ’s komolyan állítom, hogy nemzetünk egész történetében nincs egyetlen egy szak, vagy pont sem, melly bővebben, részletesebben ’s többek által meg volna írva, mint a’ prot. papok említett szenvedései; és a’ melly magasabb, dicsőbb vagy fönségesebb lelkületét mutathatná a’ miveit magyarnak, mint azoknak történetei. Oh Barátom ! óriások voltak azok hozzánk képest azon erényekben, mellyekben mi csecsemők vagyunk ! Ez okon én mindig óhajtottam ezen történetet, vagy köz irodalmi vagy egyéni úton költőinknek tudomására juttatni, vagy ébreszteni őket e’ nagyszerű pontnak históriánkban komoly és folytonos figyelemre (így !) vételére. És imé most is ezennel kérlek és kényszerítlek tégedet az igazságnak ’s a’ magyaroknak istenére, hogy e’ tárgytól figyelmedet, sőt tanulmányozásodat ne sajnáld, és pendítsd meg lantod bús, de méltóságos és velőkig ható hangját az igazságért szenvedésnek ’s eme legnagyobb magyar jellemeknek megdicsőítésére. Én a’ forradalom alatt, midőn a’ sajtó szabad ’s én a’ debreczeni főiskolának könyvtárnoka valék, szándékoztam egyet ezen történetet tárgyazó kéziratok közül vagy egész terjedelemben, vagy kellő kivonatban kiadni, egyenesen a’ végre, hogy’ a magyar költők felhasználhassák ezt. Mert véleményem szerint olly nagyszerű a’ maga egészében szintúgy, mint egyes vonásaiban vagy részleteiben e’ történet, hogy ezt mind a’ lantos költő, mind a’ dráma vagy tragoedia iró, mind az opera költő és zenész, ’s ez utóbbi különösen felhasználhatná. A’ mennyire ugyan én belátok a’ dologba: nem ismerek nemzetünk történetében a’ dósa-féle paraszt hadat kivéve semmi más tárgyat, melly már mint valóság, vagy prosai történet is, olly nagyszerű lenne ’s olly fenséges költői regiokba emelkedne mint ez. Egyébiránt jobban tudod mint én, hogy minden tárgy ollyan, a’ mint azt egyénileg fel
