Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-21 / 8. szám
34. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. fogjuk. Csupa subjectivitas, csupa egyéniség, egyoldalúság minden (ismeretünk az egy mathesist kivéve. En is tehát csak egyéni felfogásom szerint magasztalom vagy fejtegetem e’ történet jellemét... * A továbbiakban részletesen kommentált kritikai jegyzéket állít össze költőbarátja számára a gályarabok történetének akkor ismeretes és hozzáférhető forrásairól s egy egész nagy ívre terjedő levelét a következő — a nőtlen fiatal pap életmódjára s a Bach-korszakra nézve egyaránt jellemző sorokkal végzi. „Estve van — megyek hívom a’ rectort járkálni a’ kis erdőre ’s az után eszem, ha lesz mit; mert most épen katonák vannak nálam szállásolva, nem az elöljárók által, hn gok (hanem magok) tolakodtak ide. Isten veled Édes Barátom! Révész Imre.“ Azok, akik nálamnál jobban ismerik a Lévay József költészetét, illetékesebbek annak a megállapísára, vájjon volt-e reá azon, vagy későbbi években kimutatható hatása a gályarabok történetének. A levelet a tiszántúli egyházkerület levéltárában levő eredetiről közli Révész Imre. Emléksorok a gályarabok emlékére. A gályarabok martiromsága magyar protestáns egyházunk mulhatlan dicsősége. Vértanuk könnye, vére, élete és halála mindenkor szent pecsét az evangéliumi egyház Istentől adott adomány levelén. A prédikátorok szürke egyszerűsége megnöveli erkölcsi nagyságuk fenségét. Minél kisebbek voltak erejüket és befolyásukat illetőleg s minél nagyobb volt velük szemben a leigázó erő és erőszak, annál magasabbra emelkednek a vértanú hősök galériájában. Negyedévezred fényénél tegyük eleven erővé emléküket önmagunkban és egyházunkban. Hitvallást követelő, de a vallástevéstől irtózó idegenkedők közt mutasson kezünk a letört, de halálig hű csapatra. Az összecsorduló református és evangélikus könny és vér emlékezetében találkozzunk újra necsak a kegyelet tüzlobogásánál, hanem közös hivatásunk kötelességében s a szív testvériségében. Ruyter admirális szeretetett és bölcseséget súgárzó szavai nem szólnak csupán, hanem lelketrázóan kiáltanak: „ime látjátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség, ha ti egyetértés helyett versengtek egymással!“ Állítsunk közös oltárt: Gyújtsuk meg az emlékezés közös tüzét! Az oltár felett találkozzék a református és evangélikus egyház lelke és keze szent szövetségkötésben! Szombathely, 1926. évi február hó 12-én. Kapi Béla ev, püspök. Krisztus igaz követőinek bizonyságot kellett tennie mindenkor evangéliumi hitük mellett. Dicső emlékezetű gályarabjaink sem riadtak ettől vissza a pozsonyi törvényszék előtt, bár lelki szemeik előtt ott sötétlett már a nyugtalan hullámokon rengő gálya képe. Ma két törvényszék: a hitetlenség és a vakhit akarja felelőségre vonni az evangélium igaz követőit. Nem lehetünk olyan gyávák, hogy bátran bizonyságot ne tegyünk arról a szabadságról, amellyel minket Krisztus megszabadított Bizonyságtételünk annál bátrabb lehet, mert csodás módon kiszabadított gályarabjaink mellett a bizonyságtevők 'egész fellege szól hozzánk biztatólag, hogy a bizonyságtételünk nyomán reánk váró pillanatnyi szenvedés igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékiink. _ ,, ,, r , , Dr. Kovats István a budapesti ref. theol. akad, * igazgatója A hősök kultusza termékenyítőleg hat az utókorra. Gályarabjaink a legszentebb dolognak: a hitbeli meggyőződésnek s a lelki szabadságnak hősei, kik hitökhöz való tántoríthatatlan ragaszkodásukkal s vallásos meggyőződésük törhetetlen szilárdságával kitéve magukat a legkínosabb mártirszenvedéseknek, a jellemnagyságnak örökre mintaképeivé s az emberiségnek tanító mestereivé váltak. Rájok illik a római költő nyilatkozata: Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae. Vajha a róluk való megemlékezés ne merülne ki az ünnepi szónoklatok magasztalásaiban, hanem megtermékenyítené vallásos közönyben és jellemgyöngeségben sinlődő korunkat, hogy emlékük által megihletve, ne csak magasztalni, de követni is tudnók nagy elődeinket. . . Doczi Imre. Mint az evangélikus sajtónak egyik szerény és igénytelen munkását ért az a megtiszteltetés, hogy a Dunántúli Protestáns Lap illusztris szerkesztője a magyar protestáns gályarabok kiszabadulásának 250-ik évfordulójára való megemlékezése alkalmából a lap ünnepi számába emléksorok Írására kért fel. Amidőn a megtisztelő felkérésnek készséggel teszek eleget s a megemlékezés pillanatában hálatelt szívvel, imádkozó lélekkel gondolok Isten gazdag kegyelmére, mellyel Ruyter Mihály személyében a magyar protestáns gályarabokhoz szabadítóját elküldötte: a hős gályarabszabadító Ruyter Mihály örökké emlékezetes szavaiban: „íme láthatjátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és egyformán gonoszúl bánik veletek, ha ti egyetértés helyett versengtek egymással“ 250 esztendő történeti távlatából : ma a magyar protestáns sajtó egyik legszebb feladatát, programmját hallom felém csendülni. A Dunántúli Protestáns Lap tudós és fenköltgondolkozású főszerkesztőjének, Főtiszteletü dr. Ántal Géza püspök urnák szavaival élve: „Az idők nehezek, a testvéri viszony mintha bomladozóban volna. Nekünk Magyarország mai állapotában a testvéri viszonynak minden vonalon ápolása és fentartása, minden aggresszivitás kerülésével jogaink megvédelmezése szent kötelességünk.“ Szent kötelességünk akkor, amikor ellenségeink még azt is el akarják vitázni, hogy a protestánsoknak is vannak kulturális értékeik. Szentgotthárd, 1926 február hó 11-én. Czipott Géza a Harangszó fel. szerkesztője.
