Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-07 / 6. szám
22. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. templomban s megfigyelhettem, minő hatást tett egyházmegyénk közigazgató atyjának a szava a presbiterekre s az egész gyülekezetre, az volt a benyomásom, hogy a somogyi fertőn keresztül egy csatorna bontakozik ki, amely összegyűjti és levezeti minden gyülekezet életének a romlott vizét és megmenekül minden ősi érték az elpusztulástól. Csak szivem mélyéből üdvözölni tudom a felelőssége tudatától áthatott Esperes urat, aki jó levelet, valódi, nemes levelet írt a gyülekezetnek. Eseménynek tekintem ezt az Írást. A Krisztus bátor vitézének az erényét csillogtatja a toll, hiszen nem kevesebbet mond, mint azt: én megfegyelmeztem magamat, most megfegyelmezem a gyülekezetek őrállóit, hogy a fegyelmezések által megfélemlíttessenek a gyülekezetek! Semmi kétség, semmi tartózkodás: ez a kálvinizmus ige fényével szántó ekéje! Csak huzza azt az ekét az egyházhatóság! Mélyítse és szélesítse vele az ingoványt szárító kanálist! Kovács József. A gályarabok lelke. A dunántúli ref. egyházkerület 1925 szeptember 20-iki lelkészértekezletére irta Kiss Zoltán nyárádi lelkész. I. K. Cs. B. Vájjon, akik megjelentenek Pozsonyban, jól cselekedtek-é, vagy rosszul . . . elfutni az ekklézsiának ily nagy veszedelmében, gyalázatos dolog lett volna, 1. mert itt noha költött szin alatt az Istennek és a Krisztusnak ügye háborgattatott, mely mellől elállani vétkes dolog lett volna. A reformátusok leveleikben bizonyságot tesznek vala arról, hogy azoknak nyomorúságok által nekik engedtetett valami kis nyugodalom; és most békességes tűrésekkel s szenvedésekkel jobban tanítják őket, mint régen, mikor prédikállanának. II. A fogoly papok könyörgése: „Megismerjük keserves könnyhullatással, óh kegyelmes Atya, a mi bűneinket, melyekkel nem a földi méltatlanságot, amint vádoltatunk, hanem a te szent felségedet bántottuk meg, elhisszük, hogy azokkal érdemiettük, hogy nemcsak a pogányoknak igája legyen rajtunk, hanem, akik keresztyéni nevet viselnek, azoktól is üldöztessünk.“ III. Az itéletmondáskor megizenik egy prokurátor által, hogy akik szubszkribálnak a második punktumnak, t. i., hogy exiliumba menjenek, azok balkézre álljanak, akik a hazában akarnak maradni, hivatalokat eltagadván, azok jobbkéz felől; akik egyiket sem akarták, azok az ajtó mögé menjenek hátra, az holott az irtózatos változhatatlan sententiát mindjárt meghallják; ezt hallván, senki nem álla jobb vagy bal felé, hanem mindnyájan az ajtó mögé hátra állának, amelyen amazok is megirtózának. . . . Hallván az halálos sententiát, egy szálnyira sem indulnak meg rajta, sőt mindnyájan örömmel betöltek, örvendeznek, hogy az ellenségnek minden mesterségeit meggyőzték volna. IV. Felel Séllyei István a csúfoló procuratornak: „ ... mi ártatlanok voltunk s most is azok vagyunk, ha pedig a mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes türőknek kell lennünk.“ V. Az augustanusok közül, akik subscribáltak, jobbkézre egy ajtón kibocsáttatnak; akik nem, balkézre más ajtón a tömlöcbe kisértetnek; akik nem subscribáltanak, 46-án valának a (közikbe elegyedett) két reformátuson kívül. A tömlőében egy néhány óráig hevertetvén délután három órával onnét kihozatnak, hajókra a Dunán, szekerekre rakatván a környül álló népnek keserves sirási között melyet a reformátusok is a magok szállásokról könnyes szemekkel néznek vala, elvitetnek széjjel a várakba. VI. Már csak a reformátusok maradtak Pozsonyban, akik szomorúan szemlélik az augustánusoknak szomorú kimeneteleket, intik egymást a végig való állhatatosságra, ne engedjék, Isten lelke által erősítvén, amennyiben rajtok áll, hogy a Úrnak szentséges evangéliumi tudománya megcsúfoltassék és annak ellenségei örvendjenek; sőt mindenképen azon legyenek, hogy a pokolnak kapui a Krisztuson épült anyaszentegyházon erőt ne vegyenek. Istennek ajánlják életöket s mindeneket, könyörögnek az Istennek keserves könyhullatásokkal, hogy őket készítse el a nyomorúságoknak szenvedésére, a mészárszékre. VII. . . . legyen áldott az Isten, aki úgy megerősítette az ő szolgáit, hogy nagyobbra becsülték a világi szenvedésnél a jövendő dicsőségét és az Isten mellett való állhatatosságban megmaradtak. VIII. Nem voltak épen minden vigasztalás nélkül annyi nyomorúságaik között is: a szent Dávid zsoltárát éjjel és nappal énekelték alázatossággal, a könyörgést véghezvitték nagy buzgósággal, amelyért valóban csikorgatták a fogukat az üldözők, de nem tehettek róla. IV. ... miért nem szánjátok magatokat ? . . . Kiknek felel Séllyei István: „Mi ugyan szánjuk magunkat s hozzánktartozóinkat, de mindezeket az Isten kegyelmességébe ajánlottuk. “ X. Hittől boldogtalan szakadék (17 tót pap) —, raboskodó szentek. XI. Inkább szeretjük, hogy testünk legyen kötve, mint lelkünk, mert így lelkünket megnyerjük, de úgy mind a kettőt elvesztenők. XII. Mondá néki Steller' Tamás: „Nem vassal, hanem az Isten beszédével győzd meg a mi lelkeinket, jezsuita!“ XIII. Ritka mise mult el, hogy hajoknál fogva ne vontatnának oda. Mikor látnák az elnyomorodott emberek (a leopoldváriak), "hogy el kell veszniek a sok verések miatt, azután összebeszéllenek, minthogy a templomba menni és ott az Isten igéjét hallgatni nem vétkes dolog, menjenek el ugyan, ha kényszerítik, de semmiképen az ő istentiszteletekben, minéműek a térdepelések, ott való imádások, vallástételek, ne részesüljenek; hanem ha ugyancsak erőltetik, elsőben protestálván, azután ha Istennek is úgy tetszik, haljanak meg ott örömestebb jó lelkiismerettel; mintsem ez tilalmas dolgot lelkűk ismereti ellen véghez vigyék. XIV. Alig lehet kimondani, amiket szenvedtenek a venerabilének betegekhez hordoztatásának miatta. A balgatag zelóta tisztek ezt mondják vala: „Ti kutyák, miért nem adjátok meg a tisztességet az itt általmenő Istennek ? “; de ezek tudják vala, hogy az Izrael Istene nem szokott egy szegletből másba menni. Kellió házától a beteg házáig készíttetik vélek az útat. Akkor kiált sánta Bene János: álljatok térdre és imádjátok az Istent. Felele Paulovitz: imádjad te ezt a te Istenedet, mi imádjuk a mi igaz istenünket. E szókra, mintegy megdühödött eb Paulovitzre ugrák, szőkék és a karját letöré, melyből igen erősen folyván a vér mondá a mesternek: menj el és mondd meg Kelliónak, ne mondja ezután, hogy nem véres az ő áldozatja, mert ma Pilátus módjára ártatlan vérrel megelegyité. XV. Ki az oka (Harsányi István), vájjon nem te-e, hogy a foglyok templomba menni nem akarnak ? Feleli: nem szükség, hogy engem arról kérdezzetek, mert mindenik megtudja a jót választani a rossztól; ők az Isten beszédéből megtaníttatván a sötétség munkáiban részesülni nem akarnak; látják, hogy úgy akarjátok őket a hitszakadásba ejteni, de, ha már életek s mindenek kezetekben van, azt az egyet nem akarják megengedni néktek, hogy lelkek esmereteken uralkodjatok.
