Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-11-14 / 46. szám
Harminchetedik évfolyam. 46. szám. Pápa, 1926 november 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •......................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ....................................................... .......................................................................- FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ........................................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. «© □ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. □ A Mult üzenete a Jelenhez* (Folytatás és vége.) Kézen fekszik Ünneplő Gyülekezet, hogy azt a rettenetes vészt, mely 400 esztendővel ezelőtt érte a magyar nemzetet, összehasonlítsuk azzal az irtózatos csapással, mellyel a trianoni béke sújtott erre a szerencsétlen nemzetre. Közel fekszik még az is, hogy párhuzamba állítsuk a mohácsi vész előtti életet, azzal az élettel, melyet sokan hazánk legutóbbi történetének s éppen a háborút megelőző korszaknak éveiben és a háborús esztendőkben éltek. Hiszen, mint 400 évvel ezelőtt, úgy most is láttuk, hogy mennyire keresik örömüket olyan életben, mely nem Istennek tetsző élet. Ám ha közel feküsznek ezek a párhuzamok, közel fekszik vallásunknak a múltból merített tapasztalattal megerősített az a vigasztaló szava is, hogyha az emberek megtérnek, ha az Isten igéje újra uralkodóvá lesz ebben az országban, ha a megtértek a maguk kötelességének teljesítését, minden egyéni önzés és nemtelen indulat fölé helyezik, akkor, amint kikelt a magyar a mohácsi sirból, úgy ki fog kelni a trianoni koporsóból is. A nemzet feltámasztásának e nagy munkája, első sorban tireátok vár kedves ifjak, a haza jövendőjének viruló reménységei. Azok, akik itt ma megjelentek, azután, hogy az alma mater kebeléről 50 vagy 44 esztendővel ezelőtt leszakadtak, azok már csak meggyengült erővel folytathatják a nemzetmentés nagy munkáját. Azok csak arra ügyelhetnek és csak azt kisérhetik aggódó szemmel, hogy vájjon a nemzet fiatalsága úgy növekszik-e fel, hogy amikor erős legyen testben, lélekben, ismeretek megszerzésében s erkölcsben, hogy amikor tanulmányai befejeztével elhivatik azokra az állásokra, melyekre tanulmányaik őt előkészítik, r akkor kötelességeit készségesen és híven teljesítse. Óh ne higyjétek, hogy csak a nagy vezető politikai állások azok, melyeknek hűséges és jó betöltésétől függ ennek a nemzetnek jóléte és boldogsága! Nem! Jusson eszetekbe Széchenyinek örök, igaz szava, hogy mindenkinek abban a körben kell teljesíteni a maga kötelességét, melybe őt hivatása és az isteni gondviselés állította, de teljesíteni kell bármilyen kicsinek lássék is munkaköre kötelességét úgy, mintha az ő kötelességteljesítésétől függene ennek a hazának sorsa és jóléte. Óh mi, akik már nagyrészt megvívtuk az élet küzdelmeit, akiknek az élet harca már mögöttünk van, mi már csak reménykedve gondolhatunk arra, hogy fiatal erők lépnek helyünkbe szent elhatározásokkal, erős el* Irta és az 1926 szeptember 5-én tartott tanévmegnyitó istentiszteleten, mely egyúttal 44 és 50 éves találkozói ünnepély és a Mohácsról való megemlékezés is volt, a pápai református templomban elmondotta dr. Antal Géza püspök. Textus: Prédikátor könyve XII 1,3. szánásokkal s ezek a fiatalabb erők a maguk kötelességeit, minden vonakodás nélkül teljesítik az egyház, a haza s a társadalom iránt, bárhova állítja őket rendeltetésük s bármily munkakört jelöl ki számukra hivatásuk. Ebben a bizakodó reménységben hívom fel az ifjú nemzedéket a Pédikátor szavaival arra, hogy örvendezzen az ő ifjúságában és vidámítsa őt meg szive az ő ifjúságának idejében, de emlékezzék meg az örvendezés eme napjaiban is a Teremtőről, ki az eszményi célok után való törekvést és azok szolgálatába állást rendelte feladatául. És mi Kedves Társaim! akik itt újra összegyűltünk, mi reménykedő örömmel nézzük az ifjúság felnövekedését s annak fejlődését s örömmel adunk helyet, ha minket az isteni gondviselés elszólít a cselekvés színteréről, hogy amit mi már csak meggyengült erővel tudunk végezni, azt egy erőteljesebb nemzedék vegye munkába. Addig is azonban, amint Berzsenyi mondja: letöröljük a mi könnyeinket, melyeket most a visszaemlékezés sajtol szemünkbe s megyünk tovább rendeltetésünk pályafutásain, a jobb és nemesebb lelkek útján, merre erőnk s inaink vihetnek. Óh Kedves Társak! hogyne sajtolna könnyet a visszaemlékezés a szemünkbe, hiszen, ha visszagondolunk arra az 50, vagy 44 esztendőre, amely most már mögöttünk van és amely visszavonhatatlanul eltűnt, magával vive ifjúságunk örömeit, férfi korunk teljét és erejét, óh hány veszteség jut eszünkbe, hány szomorú emlékezés tolul agyunkba s hány keserű érzés vonul be szivünkbe! Ki az közöttünk, akit a lefolyt félszázad az élet csapásaitól megkímélt volna? Ki az, akinek nem kellene siratni, nemcsak szüleit, akik a természet rendje szerint előttünk elmentek, de nem kellene siratni hitvesét, vagy gyermekeit, vagy szerető jó barátot? Nem vagyunk-e magunk is, mint a megszedett szőlő ág, melynek levele csak az őszi hidegtől piros, mely ezzel a pirossággal csak a közelgő sir felé hanyatlást igyekszik takargatni? Az a szám, amellyel innen ez ősi intézetből távoztunk, leolvadt úgy annyira, hogy amikor szemeimet végig hordozom rajtatok, csak 22-t tudok megszámlálni, pedig számunk, a két osztályban félszázaddal ez előtt meghaladta a százat. Hol vannak most a többiek, akikkel együtt mentünk ki dobogó szívvel, reménytelt lélekkel az ifjúság acélos erejével az életbe ? Sokan pihennek a föld alatt, sokaknak talán még a sírját sem ismerjük. Néhányan betegség miatt nem tudtak megjönni erre a találkozásra, a kor erőtlensége tartotta őket vissza, hogy itt közöttünk emelhessék fel szivüket velünk együtt a Mindenhatóhoz, hogy életünket annyi viszontagság közepette is megkímélte és megadta az alkalmat, hogy itt ma egymás karjaiban megújuló örömmel újítsuk fel a rég letűnt ifjúság aranyos napjait. És akik itt vagyunk is, van-e csak egy is közöttünk, akit meg ne sebzett volna az élet, aki mikor leg-