Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-09-19 / 38. szám
1926. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 165. oldal. cimen, melyben mindennél világosabban rámutatott arra, hogy Mohács után nem volt más senki, aki újra felemelte volna a nemzeti zászlót, mint a reformáció egyszerű magyar prédikátora. Előadása a Prot. Szemlében fog majd megjelenni. Dr. Erdős Károly az egyetemes egyháztörténet legaktuálisabb dátumait ismertette, majd pedig Marton János theol. tanár tartotta meg élénk érdeklődés mellett előadását Sadhu Sundar Singhről, erről a jelenben élő nagy hindu keresztyén bölcsről. Nagy érdeklődést és több hozzászólást váltott ki dr. Kállay Kálmán theol. tanár előadása „A holland egyházi élet tagoltságáról“. Csikesz Sándor theol. tanár élvezetes előadása „Az ó-testamentomi történetek valláspedagógiai értékéről“ szintén számos hozzászólásra indította a konferencia vallástanítás iránt érdeklődő tagjait. Dr. Herpay Gábor, felszentelt lelkész, Hajduvármegye főlevéltárnoka a gályarabok emlékezetéről szólott s ezzel kapcsolatban Okos Gyula ókécskei lelkész felhívta a konferencia figyelmét arra a tényre, hogy a csehek már a magyar gályarabokat is saját maguk számára akarják eltulajdonítani. Kiss Ferenc egyetemi tanár a Kálvineumok jövőjéről beszélt apostoli lelkesedéssel, dr. Fass Vince, pápai theol. tanár az új papi típusról tartott előadást, melyben határozott vonásokkal rajzolta meg az eszményi lelkipásztor típusát. A lelkipásztori élettel kapcsolatban előadásokat tartottak még Kdjei Endre, Gál Ferenc és Szabó Imre lelkészek. Sütő Kálmán Orle aljegyző egyházunk anyagi bajairól és sérelmeiről értekezett. Bélteky Lajos hajduszoboszlói lelkész pedig azt a mozgalmat ismertette, amely Bocskay koronájának Bécsből való hazahozatala érdekében megindult. Külön előadások voltak a világiak részére és külön a papnék részére is. (Folyt, köv.) Vasady Béla. Visszaemlékezés.* Engedjék, illetve engedjétek meg, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban, most amidőn hosszú-hosszú évek sora után, ennek az intézetnek falai között újra és talán utoljára találkozunk, egy kis visszaemlékezés kapcsolatán, becses türelmeteket néhány percre igénybe vehessem. Nem tagadom, de hiszen nem is tagadhatnám el, mert szivem hevesebb dobogása és talán arcom is elárulja azon elfogódást, amit bensőmben érzek most, amidőn hozzátok szólani kívánok. Megvallom azt is, hogy valahányszor, akár a templomban, vagy valamely illustris társaság előtt kellett beszélnem, mindig éreztem ezt az elfogódást. De most, hogy veletek vagyok, kétszeresen érzem ezt. Azt hiszem ennek egyik oka a veletek való örvendetes találkozás, a másik pedig a hely ahol állok, ahol 44 éve és egy hónapja, hogy utoljára szólottám, utolsó feleletemet megtettem. Ezzel a felelettel a „diák“ évek elmúltak és most mégis kedvesen emlékezem vissza az itt töltött évekre, a tanuló évekre. Bár jól tudom és megvallom, hiszen ti is megvallhatjátok velem együtt, hogy azoknak a diákéveknek fele, — talán több mint fele — bohémségekkel volt tele. De legyetek kedves kartársaim, öreg barátaim nyugodtan, ebben a pillanatban nem a bohémségekről akarok beszélni, azokat majd a fehér asztalnál jobban és kellemesebben pertraktálhatjuk, most itt inkább a diákélet komolyabb oldaláról akarok röviden szólani; tehát emlékezzünk! ♦Irta és elmondta Pápán, 1926. év augusztus 25-én, az „Öreg tanítók találkozóján,“ a pápai leánynövelde dísztermében Németh Gyula nyug. felsőőri tanító. Kedves öreg barátaim! Most, amidőn 40—50 év múltával reátok tekintek, úgy, érzem magamat, mintha édes álmokat álmodoznék! Óh, ne ébresszetek fel pár percre ebből az édes álomból! Álmomban úgy érzem magamat, mintha ezelőtt 40—50 évvel szoborleleplezésen lettem volna. Akkor láttam az öntödéből kikerült uj szobrot a bronz-aranyhoz hajló fényében, a napsugárban tündökölni és most, amidőn 40—50 év múlva újra itt állok, annak a szobornak talapzatánál, a szobrot az évek hosszú sora után a nemes patina homályos barna fényében szemlélem. Itt vagyok én a ti arcaitokkal. Ezelőtt 40—50 évvel a mi arcunk is az ifjúság fényében ragyogott és most ezt is az idő ráncai, a lehullott hajfürtök, az ősz fehér hamva, szóval az öregség patinája vonta be. De valamint a szobrokról a nemes patinát lesurolni nagy vétek volna, mert ez a szobrot mindig értékesebbé teszi, úgy a ti, illetve a mi arcunkról is kár volna, de nem is lehetne a 40—50 év patináját letörölni, mert hiszen ezt is a hosszú tapasztalat érdekesebbé, nemesebbé teszi. Azért mégis arcotokon át, sugárzó szemeiteken keresztül, lelki szemeimmel látom az ifjúság hamvát, fényét elömleni rajtatok. Álmodom! Hallom ott lent az udvaron a kis harang csengését. A csendes zúgás, a kacagás elnémul, mindenki osztálytermébe siet. Megnyílik a tanári szoba ajtaja. Kijönnek azok, az akkor már őszbe borult és részben még fiatalabb, férfias arcú tanárok, kik fájdalom — nincsenek már itt — és csendes léptekkel osztálytermeikbe sietnek, hogy hirdessék a tudományokat, az igét nekünk, akiknek azt később más vidékeken, erre vagy amarra terjesztenünk kell. Most lassan, csendesen menjünk mi is az egyes tantermek ajtaihoz és hallgatózzunk. Megállók az egyik ajtónál és hallom: „Beresit barah Elochim“, ez itt a theológia, tovább megyek egy másik ajtóhoz, ott hallom : Magyarország jogtörténelméből éppen a királyválasztás és örökösödés törvényét magyarázzák; ez jogakadémia. Egy harmadik ajtónál figyelek és hallom: Ménin aeide thea Péléiadeó Achiléos úlomenén“; ez gimnázium. Mellette egy teremben felzúgnak a harmonium mélabús akkordjai; ez tanítóképezde. De megdöbbenek, hiszen nekem is előadáson kell lennem; de hiszen úgyis ott vagyok. Éppen egyik nagyon kedves tanárom magyarázza az ókor történelméből ó-Egyptom több ezer éves történelmét, leírja csodás építményeit, elmondja ezek között, hogy Egyptom fénykorában két szobor, a ma is álló két Memnon szobornak az volt a tulajdonsága, hogy mikor a felkelő nap a két szoborra első sugarait rávetette, ezek, fájdalmas, hárfaszerü hangot hallattak. Álmodtam? Álmaimból ébredezni kezdek! Óh te intézet! hol mi egykor tanultunk, legyenek e ti falaid azok a memnon szobrok — de mégis ne csak éppen a te falaid, mert ezek is romlandók és elmulandók, hanem úgy mint az előtted állottak és állók, úgy mint az utánnad épültek és épülendők, és a bennetek tanító tanárok és tanulók ajkai hirdetői a lelkivilágosságnak. Hangozzék ezek ajkairól a lelki világosságot üdvözlő, — ha kell hárfaszerü, de ha kell a mennydörgés hangjával is a felvilágosodás, az istenfélelem és hazaszeretet bátor hangja. De legyenek itt hangjai a tiszta erkölcsöknek, a tudomány és művészeteknek is, amiként régi felirata mondotta: Álljanak a falak!: „Moribus et Musis!“ Utolsó, 40—50 évvel ezelőtt tett szavainkkal, utolsó feleleteinkkel elmúltak a diák évek. Megkaptuk az utolsó útra bocsátó levelet, az „oklevelet“, amelyben amaz evangéliumi szolgák szerint ki lett osztva közöttünk,
