Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-09-12 / 37. szám
158. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. nyomatékosan mutasson rá arra, hogy ilyen önkényes benyulás autonómiánkba ellenkezik szentesített törvényeinkkel s egyben méltánytalan is azzal az egyházzal szemben, mely a múltban s jelenben is a magyar közoktatás érdekében olyan rendkívüli áldozatokat hoz. írjon fel a konvent egyúttal oly értelemben is, hogy akár a helyi javadalom értékegységének változtatása, akár annak revíziója mindenkor egyházmegyei hatóságaink bevonásával eszközöltessenek. A tanítói nyugdíjjárulék fokozatos emelésétől maga a kultuszminiszter úr is eltekintett, bár ezt 15.000. számú rendeletében a nyugdíjintézet szempontjából kívánatosnak jelezte. Azok a feljajdulások, melyek a nyugdíjjárulékoknak az adócsökkentési segély valorizálása előtt ötszörösen valorizált értékben kirovása miatt egyházaink részéről elhangzottak, kell, hogy meggyőzzék a kultuszminiszter urat arról, hogy ezen a téren újabb terhekkel róni meg az egyházakat nem lehet s nékünk eleve is figyelmeztetnünk kell a közoktatásügyi kormányt arra, hogy addig, mig az adócsökkentési segély teljesen valorizálva nincs, egyházaink újabb terheket az oktatásügy érdekében nem vállalhatnak magukra. A leginkább arra rászorult egyházakat az esperes urak előterjesztése alapján ez évben is sikerült ugyan részben, vagy egészben mentesíteni a tanítói nyugdíjjárulékok fizetése alól, de ezt a mentesítést biztosítottnak, vagy állandó jellegűnek nem tekinthetjük s épen ezért szükségünk van arra, hogy ezek a nyugdíjjárulékok más oldalról nyerjenek fedezetet. Egyetemes konventünk már megkereste a kultuszkormányt, hogy tárgyalásokat indítson meg a belügyi' kormánynál a nyugdíjjáruléknak a községek által leendő átvállalása tárgyában. Nagyon kívánatos, hogy ezek a tárgyalások eredményre vezessenek s amit eddig egyházkerületünkben községeink jelentékeny száma önként megtett, az akár a minisztérium, akár a törvényhozás útján kötelezőleg rendeltessék el. Kivánatosnak tartom egyházi hatóságaink s a vármegyei közigazgatási bizottság közötti viszony szabályozását. Nemcsak a helyi tanítói javadalom értékelésénél sérelmes az, hogy e kérdésben a vármegyei közigazgatási bizottság az egyházi felettes hatóság megkérdezése nélkül állapítja meg a helyi javadalom értékét, de más vonatkozásban is belenyúl egyházunk autonómiájába, amiből könnyen összeütközés származhatik a közigazgatási bizottság és az egyház között Ismételten előfordult, hogy egyházi közigazgatási bírói ítélettel végérvényesen eldöntött peres ügyben a tanító a közigazgatási bizottságnál keresett az ítélet általa sérelmesnek tartott rendelkezése ellen orvoslást. Előfordult, hogy a tanító illetményeinek kiszolgáltatása tárgyában az egyházi hatóság mellőzésével egyenesen a közigazgatási bizottsághoz fordult. Előfordult, hogy más vallású taníttató szülők az egyház által megállapított tandíj ellen nem a hivatalos egyházi felsőbb hatósághoz, hanem a közigazgatási bizottsághoz fordultak panasszal, illetve kérelemmel. Egy ilyen esetből kifolyólag (Csajág) felterjesztésemre a kultuszminiszter utasította a panaszosokat, hogy előbb az egyházi hatóságoknál keressenek orvoslást s csak azután forduljanak a közigazgatási bizottsághoz. Ha ez az elvi jelentőségűnek minősíthető miniszteri leirat azt a legnagyobb sérelmet eliminálja, is, hogy hasonló’ ügyek egyházi hatóságaink megkerülésével egyenesen a közigazgatási bizottsághoz vitessenek, mégis fennmarad a sérelem, hogy egyházmegyei, illetve egyházkerületi döntést a közigazgatási bizottság, mint ilyen bíráljon felül s hozzon esetleg az egyházi hatóságokétól eltérő végzést. Tisztelettel indítványozom, hogy írjon fel egyházkerületünk az egyetemes konventhez s kérje meg, hogy ezt az ügyet a konvent jogügyi bizottságával behatóan megtárgyaltatva, az egyházi hatóságok és a közigazgatási bizottság közötti viszony rendezésére tegyen előterjesztést a kultuszminiszterhez. Nem zárhatom be az államhoz való viszonyunk ismertetését anélkül, hogy köszönetét ne mondjak a kultuszkormánynak azokért a kivételes, rendkívüli segélyekért, melyeket szegény egyházközségeinknek templom- és iskolaépítési célokra és súlyos helyzetben lévő lelkészeinknek támogatásul nyújtott. Bár jobb szeretnők, ha ezek a segélyek nem kivételes, rendkívüli segélyek volnának, hanem az adócsökkentési segély emelése s egyéb, az 1848: XX. t.-c.-ből folyó állami kötelezettségeknek teljesítése abba a helyzetbe hozná egyházainkat s lelkészi karunkat, hogy azok ily segélyre rá utalva ne lennének — mégis hálával kell feljegyeznünk azt a jóindulatot, mellyel a kultuszkormány a legnagyobb ínségben lévő gyülekezeteknek és lelkészeknek segítségére sietett. Tisza István intése. Emlékbeszéd. Komárom-Esztergom vármegyék arcképleleplező gyűlésén elmondotta dr. Antal Géza. Ezt a férfiút, kinek művészkéz festette arcképe itt áll előttünk, mig élt, hívei mérhetetlen szeretettel, ellenfelei határtalan gyűlölettel vették körül, pedig az ő szivében nem uralkodott soha más, mint szeretet. Mióta meghalt, azóta a gyűlölet hangja suttogóvá vált, a szeretet szava annál hangosabbá, bár ezt is túlharsogja a fájdalom szava, mely minden igaz magyar ajkáról elhangzik azóta, hogy meghalt Tisza István. Különösep, ha megcsonkult hazánk szomorú helyzetére gondolunk s ha arra gondolunk, hogy gróf Tisza István keze lehetett volna az egyetlen, mely ezt a vészt hazánktól elháríthatta volna, tör ki fájdalmunk keserű jajba s kérdezzük, miért halt meg Tisza István? De hát meg halt-e ő valóban ? A költő a legnagyobb magyar haláláról megemlékezve, kit gróf Tisza István legnagyobb elődjének lehet és kell tartanunk s ki nemzete sorsán kétségbe esve, önmaga vetett véget életének, így nyugtatja nemzetét: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, bár ha napja múl, Hanem lerázva ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul". Ilyen éltető eszmévé finomult gróf Tisza István attól a pillanattól kezdve, hogy orgyilkosok golyója véget vetett földi életének. Mint ilyen éltető eszme van velünk, irányítja akaratunkat s vezeti cselekedeteinket. Á geszti kripta csendes lakója két intést küld felénk e pillanatban. Az egyik intés ugyanaz, aminek őeminenciája a maga élő tiltakozásával kifejezést adott: nem szabad, nem lehet bele nyugodnunk abba, hogy ezeréves országunk megcsonkítva maradjon s mint vérbe-fagyva útszélen hagyott sebesült fetrengjen a népek nagy országútján. A másik intés, melyet az ő szelleme felénk sugall, az, hogy ha minden magyarnak azt az óhaját, hogy országunkat újra nagynak lássuk, meg akarjuk valósítani, akkor félre kell tennünk minden kicsinyes torzsalkodást s kezet kézbe fogva, vállt vállhoz vetve, a fennálló válaszfalakat félre tolva, közösen kell munkálnunk nemzetünk és országunk talpra állítását. Annak a nagy vésznek, mely ez előtt 400 esztendővel országunkon végig zúgott s mely a magyar nem