Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1924-03-30 / 12-13. szám

1924.

BELMISSZIÓ.

47. oldal.

Minden ember abba az irányba fejlődik, amint akar. Aki mély vallásos lelkűiéire óhajt szert tenni, annak egész lelkűidét ebbe az irányba kell fejleszteni. Egy nagy keresztyén gondolkozó úgy fejezi ki ezt, hogy a hit erős elhatározással párosult lendülete a léleknek Isten felé. Ez áll nemcsak az egyénekre, hanem a nemzetekre is. Amely nemzet megindul erős elhatározással a megújulás útján a feltámadás útján — annak meg kell újulnia, fel kell támadnia.

Intelligens magyar középosztály, sok szép és nem szép tulajdonsággal felruházott magyar nőtestvéreim induljunk el nemzeti megújulásunk és feltámadásunk útján. Isten velünk van!

Pongrácz Józsefné.

Vezérfonal néhány zsoltár bibliaköri tanulmányozásához.

XC. zsoltár.

A hagyomány szerint ez a zsoltár Mózes imádsága a pusztában. Valóban úgy tűnik fel nekünk, mintha hallanánk a puszta sírását az oázis után, a pusztában vándorlók sóhajtását a Sinai hegy bizonyosságot adó oltalma után. S azóta mintha az idő végtelen folyamárja zúgna felénk e szavakon keresztül : „Te benned bíztunk eleitől fogva“. Zúgják még azok is, kik e folyamárba temetkeztek: apáink apái. Mikor felhangzik ez a zsoltár a mi templomainkban, úgy érzem, hogy belecsendüí a mi énekünkbe a világ pusztáján barangoló ezer és ezer nemzedék hangja, sőt mintha unokáink unokáinak éneke is ott zengne e felséges zenében . . . azután egy hatalmas tuss, egy velőt rázó takarodó, mintha a végítélet trombitája harsogná : „ Térjetek vissza embernek fiai /“ Arról szól ez a zsoltár, hogy mi az élet.

Mi az élet? Ki ne szeretné ezt tudni? Mikor a zsoltáriró keresi a feleletet, legelőször is az a gondolat remegteti meg szivét, hogy az élet rövid (1—6). Olyan út az élet, amely mikor elindulunk, végtelen hoszszúnak tűnik fel, s alig lépünk egyet-kettőt, máris szomorúan állapítjuk meg, hogy a végén vagyunk. Észre se vesszük, hogy a tavaszból nyár lett, s ebből ősz és lehullunk, mint a száraz falevél vagy az ősz szelétől, vagy a tél fagyától. Mint az álom, mely eltűnik reggel, mint a virág, mely estére megszárad, mint a hang, melyei elnyel az űr, mint a szó, mely elröppen ajkunkról. Csak egyetlen szilárd pont van a mindenségben, egyetlen kőszikla, amelyet nem tud dsodorni a múlandóság árja: az Isten. Minden elmulhatik, ő marad. Mert volt, minekelőtte minden lett volna. Az ő kezében van a mi életünk is. Ő hívta elő a porból, ő viszi oda vissza. Mi e világból, a porból valók vagyunk, ő nem e világból való. Mi az idő gyermekei, ő az Örökkévalóság ura. Előtte még a leghosszabb idő is annyi, mint egy szempillantás, mint a legrövidebb idő (őrjárásnyi idő = 3—4 óra). Ezért menekül őhozzá minden időben az ember. Boldog, aki ebbe a kősziklába kapaszkodhatik. Az megmenekül a múlandóság hullámaiból: örök életet nyer. A másik jellemvonása az életnek a bűn. (7—11.) Miért van a halál ? Mert halálosan meg vagyunk mérgezve a bűn mérge állal. (7—8.) Az örökkévaló Isten minket a maga képére és hasonlatosságára, tehát örök életre teremtett. Méltán van tele azért a szive búsulással és haraggal. Úgy érezzük, hogy az ő haragja és boszuállása bocsátja ránk a halál borzalmait. Ki ne ismerné be, hogy méltó erre a haragra? De a zsoltáriró mikor fájdalmasan felkiált (11), megérzi, hogy az Isten szivében más is van, mint harag. Epedő könyörgéssel vágyik a kegyelemre, a szabadításra. (12—17.) Úgy érzi, hogy az Isten orcája könyörüiettől sugárzik és nem haragtól villámlik (Ezs. 54—8). Valahol egy szívből előtör egy ilyen imádság, az Isten az ő könyörülő arcát fordítja oda, „ Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk“ (12). Mit jelent napjainkat számlálni ? Azt, hogy vegyük eszünkbe azok értékét, fontosságát, célját. Öröm és szomorúság kergetik egymási a mi életünkben. Ismerjük fel, hogy mindez az Úr kezéből jön, s könyörögjünk hozzá, kérdezzük meg tőle, hogy mit akar velünk, miért adja a szenvedést és miért az örömet. S ő megmondja, hogy nevelni akar minket az örökkévalóságra. A bölcs szív aztán figyelmeztet arra, hogy állunk-e, haladunk-e, visszafelé megyünk-e az örökéieíre vezető úton. Megtanít minket ügyelni haladásunkra, növekedésünkre. Elvezet az engedelmességre, hogy mindig diadalmasabb legyen a mi életünk. Megtanít e földi élet értelmére. Arra, hogy ez csak előudvara az örök életnek. Azért van, .hogy készüljünk beljebb, emelkedjünk feljebb. Azért van, hogy gyújtsunk örök értékeket, hogy tápláljuk lelkünket az örök élet kenyerével. Hogy kapcsoljuk oda életünket az Isten életéhez, a múlandóság hullámaiból evezzünk ki, kössünk ki, horgonyozzunk le az ő szivében. Oh, boldog ember az, akinek ilyen bölcs szivet ad az Isten. Bölcs szive van már annak is, aki elsősorban ezt kéri az Úrtól. Milyen esztelenek az emberek! E világ kincsei után futnak, a világ élvezeteit akarják felhabzsolni, pedig ez olyan, mint a pára. Az egyetlen szilárd és biztos pontot, az Istent kerülik, nem akarnak az ő szivébe belegyökerezni, hogy' túlnőjjön életük a síron az örökkévalóságba. Vak és ostoba az ember. Nincs bölcs szive. Imádkozzunk mi is bölcs szivért! „Térj vissza hozzám!.* (13.) Mi már meg is hallottuk az Úr válaszát. Ö vissza tért. A Jézus Krisztusban eljött hozzánk. Ő az, aki bölcs szivet ad nekünk. Ő az orvosság, a halált okozó méreg, a bün^eílen: „az ő vére megtisztít minket minden bűntől*. Ő az a horog, amellyel az Úr kitakar minket halászni a múlandóság hullámaiból. Ő benne alászállott erre a földre az a kőszikla, amelynél kiköthet életünk hajója: a Golgota keresztje ez. (Jn. 3 : 14.) A sírból kiszállott és dicsőségbe felemelkedett élő Krisztus felemeli, megvidámítja a hánykódó szivet örök örvendezéssel s elindul az ember egy reményteljes, örömökben gazdag élet útján. Ő szenteli meg a mi mindennapi életünket, napi munkánkat úgy, hogy mi vele együtt dolgozunk, harcolunk, küzdünk az Ur országárt. Aki elmondhatja magáról : „élek többé nem én, hanem a Krisztus él én bennem* — annak keze munkáját állandóvá teszi az Isten, annak földi életét bele neveli az örök életbe, hogy örvendező bizonytevéssel kiáltson fel: „meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendök, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm. 8:38—39.)

„Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.*1 (Jn. 6:68.)

E földi élet drága és szent alkalom arra, hogy belenőjjünk az örök életbe. Alkalom i szenvedés, al-