Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-30 / 12-13. szám
46. oldal. BELMISSZIÖ. 1924. öt éves világháborű hadikölcsönön kívüli kiadása, noha több kórházat is fenntartott. Nem zárkózhatik el a hívő keresztyén lélek a charitatív kérdések elől sem. — A szenvedés, a nyomor megvan társadalmunkban. Talán soha sem volt ily kiáltó, mint napjainkban s még nehezebb időkre számíthatunk. Ez nem olyan seb, melyet pillanatnyi segélyekkel gyógyítani lehet. Elő kell készíteni a talajt arra, hogy ez a kérdés intézményes megoldást nyerjen. — Ott fenn Pesten a törvényhozó urakat nem nagyon nyugtalanítja, hogy csecsemők ezrével pusztulnak el a rossz táplálkozás miatt, gyermekek az egészségtelen lakás és hiányos öltözködés miatt. Hogy szülők fiatalon dűlnek ki az élők sorából a túlfeszített munka, nélkülözés és gond miatt. — Elmerülnek a maguk kicsinyes személyeskedő vitáikban s közben az élet pusztul körülöttünk, fiatalok meghalnak, gyermekek maholnap nem születnek s nemsokára gaz veri fel ennek a csonka hazának kicsiny földjét — nem lesz akinek kenyerei adjunk, — nem. lesz akiért dolgozzunk. Tudom, hogy a jótékonyság megértése és gyakorlása falun egyik legnehezebb kérdés. Népünk igen igen messze maradt ezen a téren. A legtöbb helyen hallani se akarnak arról, hogy valakit például-rendszeres segélyben részesítsenek, csak úgy jóindulatukból. — A legjobb módú falusi gazda is sajnálja pénzét, ha azt nem ruhára, csizmára, pipára, borra, vagy lóra, ökörre adja. — Sajnálja az államtól, melynek biztonságát köszöni, sajnálja az iskolától, hol gyermekéből öntudatos embert nevelnek, — hogy ne legyen az ökrével egyforma buta — sajnálja az egyházától, melyért ősei annyi áldozatot hoztak, annyi üldözést szenvedtek, hát hogyne sajnálná akkor egy öt-hat gyermekes szegény napszámostól, aki kenyérre sem tud keresni családjának. Avagy hogyan értené meg a városi nyomort, melynek megdöbbentő valóságát csak mi látjuk, akik felkeressük a nyomor üldözöttjeit. Minél több terhet veszünk le az emberek válláról, annál szükmarkúabbak lesznek a köznek érdekében. Megdöbbentő példáját láttam ennek a nyáron Erdélyben, ahol egyik ref. gyülekezet nem akar papot tartani. Három év óta nincs papjuk. Az iskolái is csak úgy tartják fenn, hogy semmit se fizetnek a tanítónak, hanem három hold földet átengedtek neki használatra az egyházéból, amiért tanít. Az egyházi felsőbbség a püspöktől kezdve mindent elkövetett, hogy rábírja őket a papi állás betöltésére, de nem akarnak belemenni. „Ha ingyen paposkodik“ mondják, akkor jöhet. A földeket használják ők. A román törvények nem kötelezik a híveket egyházi adózásra. Megint csak oda jutunk, hogy az emberiélet békés és boldog fejlődéséhez egyedüli út Jézus Krisztus. — Ha a lelkeket sikerül lelki tartalommal megtölteni, önként oldódnak meg korunk égető kérdései. Nem tarthatjuk jelentéktelennek a politikai és gazdasági kérdéseket sem, melyek oly szoros összefüggésben vannak egymással. Világért sem gondolok arra, hogy a papné férje oldalán korteskedni járjon. De mint intelligens nőnek tudnia kell, hogy jó gazdaság politikát csak ahhoz értők csinálhatnak és nem közönbös reánk nézve, hogy kit küldünk fel az országházba, honnan az utóbbi években több szégyen és megalázás csapódott arcunkba, mint Trianon összes aktáival. Ha a falu intelligenciája megnyeri a nép bizalmát a maga jóindulatú, szeretetteljes bánásmódjával, nem nehéz ezen a téren sem irányító hatással lenni. De nagyon kell vigyázni, a papcsaládnak különösen, hogy szenvedélyes pártpolitika áldozata ne legyen, ami csak úgy lehetséges, ha ezt a kérdést is Isten előtt hordozza önzetlenül, őszintén, felülemelkedve az egyéni érdek leghalványabb árnyalatán is. Nem mondom, hogy munkaszeretetre kell nevelni a népet. A munkakerülés városi betegség. De munkáját sokoldalúvá, intenzivebbé tenni szükséges. Milyen furcsa pl. előttünk erdélyiek előtt, hogy a dunántúli asszonyok nem tudnak szőni. Erdélyben minden asszony maga szövi meg az összes házi szükségletre való ruhaneműt. Kezdve a falakon köröskörül felaggatott díszesebbnél díszesebb törülközőkön, a férje gyapjú posztó ruhájáig mindent fon, sző, fest és varr. Csak a dunántúli asszony ne volna képes erre? Nem. Tudom, hogy a szomszédos Ausztria a maga iparával feküdt erre a vidékre s szoktatta ahhoz a nagy kényelemhez, mely oly nagy hátrányára van a mostani súlyos gazdasági viszonyok között. Miért ne lehetne tehát a múltat felújítani s egyes háziipar ágakat bevezetni, melyeknek nemzetgazdaságilag is oly nagy jelentőségük van ? Sok helyen láttam, hogy van tanítónő a faluban és mégse tanulnak a kislányok semmiféle kézimunkát. Nem képesek egy fejkendőt beszegni, egy kötényt megvarrni, egy kis csipkét horgolni, amire pedig egy hat elemit kijárt fiatal lányt már könnyen ki lehetne tanítani. És végül nem lehetne-e megnemesííeni a szórakozását is a falunak? Akárhányszor láttam 14—15 éves fiukat téli időben nap-nap után a kocsmában nyegléskedni, mert nem tudták sehol az idejüket eltölteni. Otthon unatkoztak, oda mentek tehát, ahol társakra találtak. Báró Podmaniczky Pál egyik előadásán hallottam, hogy a finn parasztnak mindenütt szép házi könyvtára van, melyben nemcsak vallásos, hanem gazdasági történelmi, szépirodalmi kiadványok is nagy számmal vannak képviselve s az ifjak télen férfi és női népfőiskolákba járnak, ahol szakszerű gazdálkodást és házíartásvezetést tanulnak. Oh hol vagyunk mi ettől ? Hiszen a legtöbb faluban még ma sincs kölcsönkönyvtár sem. Vájjon nem a vezetők nemtörődömségén, hanyagságán múlt eddig is minden? Hát a magyar faiu népe ne volna képes a művelődésre? Ki adta nekünk Aranyi, Petőfit ? Nem a magyar népiélek gyémánt kristályai ők?
