Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-30 / 12-13. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 12/13. számához. (II. évf., 12/13. sz.) BELMIS8ZIÓ Rovatvezető: Dr. Vasa Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Az én igehirdetésem szabályai: 1. Nem akarok mást csak építést, kerülöm az üres és okoskodó beszédeket. 2. Nyiltan feltárni azt a lelkiállapotot, amelyben vagyok, mikor beszélek és sohase szimulálni . . , 3. Kerülni még a látszatát is annak, hogy a lelkiismeretek fölött zsarnokoskodni akarnék ... 4. Kérni gyakran hallgatóimat, hogy támogassanak imáikkal... 5. Nem fenyegető beszédeket mondani, de megnyerni a sziveket az Isten szeretetéről való beszéddel. 6. Buzdítani szüntelen az Isten igéjének olvasására . . . Spener. Női feladatok. Ha a világ életét figyeljük azt látjuk, hogy forradalmak, háborúk, a nemzeteknek egymás között felmerülő vitáik s az ebből támadó bonyodalmak, kapitalizmus és szocializmus egymásra törésekor megannyi ellenségként rontanak Isten épülő templomára is. Azonban ez a templom mégis épül. Hatalmas arányai még nem bontakoztak ki szemeink előtt, mint ahogy nem tudunk fogalmat alkotni egy egy épülő félben levő házról sem, mig a munka csak valahol a fundamentum körül folyik. Nem is fogjuk meglátni földi életünkben ezt a gyönyörű fejlődését Isten templomának, csak hitünk szemével tekinthetünk a jövőbe, merenghetünk arról az eljövendő boldog világról, melyben nem lesz könny s az „ő neve a homlokukon lészen* — de ezért a boldog világért dolgozni, ennek az eszményét a lelkűnkben hordozni már maga a győzelem. Magában az a tény, hogy a Jézus programmja s így a keresztyénség feladata a világ megszentelődése s az emberi élet átszellemesítése örökkévaló halhatatlan életre — eléggé élénkbe tárja, hogy á munka amit végezünk nem lehet egyoldalú. A keresztyén egyházaknak mindenkor ez volt s így ma is az a legnagyobb hibájuk, hogy több volt bennük az elmélet, mint a gyakorlat. Eleinte azt hitte az egyház, a pápaság virágzó korszakában, hogy Isten országa emberi kultúra által teremtett hatalmon épül fel. A reformáció keserű kiábrándulás volt a számára. A reformáció nagy lelkierőket váltott ki, hatalmas lendületet adott a lelkiségnek — de lassankint elsekélyesedett, száraz dogmatizmussá sülyedt anélkül, hogy erői átértékelődtek volna a világ megjobbítására irányuló szociális és egyéb tevékenységre. Bármennyire ellenszenves is előttünk ez a szó szocializmus — azok után a keserű tapasztalatok után, melyek ennek a véres mozgalomnak a nyomában jártak, mégis hozzá kell szoktatnunk magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy a szociális kérdések, aktuális kérdések s hogy itt nem néhány ezer, vagy százezer munkás embernek a mozgalmáról van szó, hanem az emberiség életében felmerülő hatalmas előrelépésről, új társadalmi átalakulásról, melyre az emberiség megérett — mint ahogy megérett annak idején a hűbérrendszer bukására. — Azok, akik makacsul ellenszegülnek ennek a mozgalomnak, nem számolnak az idők jelével, nem illeszkednek bele a történelmi fejlődésbe. — A keresztyénségre tehát most vár az a nagy feladat, hogy az elméletet átvigye a gyakorlatba — s a gyakorlati életet megtöltse lélekkel. Anatole Francénak olvastam egyik könyvében megrajzolt szociális államról. Volt ott jólét, szabadság, kevés munka, sok pihenés — és mégis oly szánalmas volt az az ország, nem volt lelke. — Ha ilyen államok alakulnának a jövőben, ez volna az emberiség legnagyobb csapása. — A gép államban géppé vált Évát nem magasztosítaná fel többé az Ígéret, hogy a „te magod a kígyónak fejére tapos* sem nem énekelné az áhítatos Mária „Magasztalja az én lelkem az Úrat“. Ebben az államban elveszítené az emberi élet a célját. — Egyetlen keresztyén embernek se lehet ilyen állam az ideálja. De mindenesetre ideálja lehet s kell is, hogy legyen egy olyan állam, melyben Krisztus a vezér s az Ó leikével, az Ö szellemével átivódott szociális problémák oldódnak meg. Ilyen szempontból foglalkozni a szociális kérdésekkel az egyházak égetően fontos kötelessége. Tehát kötelessége a papnak és a papnénak is. Nem foglalhatunk álláspontot bizonyos kérdések mellett. Az egész szociálizmus még ki nem tisztult forrongó elmélet. Akik apostolaivá szegődtek is ép oly bambán és tudatlanul kezelték, mikor a gyakorlati kivitelről volt szó, mint ahogy minden más problémával szokott történni, ha avatatlan kezekbe kerül, de az igazi a krisztusi szociálizmus talaját előkészíteni a lelkekben — ez az a feladat, mely reánk háramlik. Az emberszereteten és testvériességen alapszik minden. Ebben van nagy hiány jelen időnkben. Amig az éhes nagytőkét nem a felebaráti szeretet indítja arra, hogy a zsebébe gyömöszölt milliókból többet juttasson annak, aki ezért verejtékezett — s valamivel kevesebbet magának, aki úszkál minden jóban, addig hiába döngetik a kapitalizmus ajtaját, mert ha egyik formában elsöpri is az idők áradata, felüti fejét a másik formában, talán épen abban, aki nagy recsegés-ropogás között feltörte ajtóját. Nem láttuk a kommunizmus alatt, hogy a proletár micsoda burzsujjá vedlett pár hét alatt? Száz lépést nem tett meg gyalog a városházáig, hanem egész nap robogtak a bérkocsik ingujra vetkőzött népbiztosokkal le s föl az utcán, a magas direktórium elé. Többet tett ki Pápának a kommunizmus öt hónapi bérkocsi-számlája, mint az
