Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-16 / 11. szám
1924. BELMISSZIÓ. 43. oldal. kozni. Még a hitetleneket is. Boldog, aki tud imádkozni : „Istenem, emlékezem rád“. Az imádság a lélek közlekedése Istennel. Amig imádkozni tudunk, addig nem vesztettük el őt egészen. Hadd gúnyolódjék a világ: az imádság vizet fakaszt a sziklából sa mi szomjunk lecsendesedik. De miért is szomjúho-" zunk mi Isten után? Miért kell ő utána epekednünk, miért nem találhatjuk meg őt? Azért, mert eltávolodtunk őtőle és közénk állt valami. Ez a valami: a bűn. A bűnös szív esztelenül fut és elrejtőzik Isten elől, mint Ádám és Éva, mint Kain. Ha ez az akadály nem volna, akkor közel volnánk Istenhez. A bűn „idegen tartományba“ sodor, mint a tékozló fiút, távol hazulról, otthonról, az Atyától. A honvágy ébred fel bennünk, mikor szomjúhozunk az Isten után. Földi vándorok epekedünk az égi haza után. Bűnös lelkünk az Atya szive után, amelyből alászállott isteni vendégként lakozni a mi szivünkbe. Itt aztán beszennyeződött. Ezért sir bennünk a lélek. De mi nem vehetjük le róla a bűnt s ezért nem tud hazaszállani. Csak az Isten kegyelme teremthet hidat a mi szivünk és az ő szive között. Csak az Isten kegyelme tisztíthat meg minket. S ő megépítette ezt a hidat: a Krisztus az. S a hid végén ott áll a kereszt, hogy mielőtt rálépnénk, lerakhassuk oda szivünk terhét, bűnös múltúnkat. Ott csörgedezik az ő vére, hogy abban tisztára mosattassunk és mehessünk haza, az Atyához. Egyedül Krisztus elégítheti ki szomjúságunkat. Ö adja az élet kenyerét és vizét. Jn. 4: 14., 6:48., 51 :53. Aki vele egyesül, azt ő megbátorítja. Jn. 14:23. A zsoltáriró is azért szomjúhozik az Isten után, mert távol van őtőle. Idegen tartományban. És úgy érzi, hogy az Isten vele van és vigyáz reá éjjel és nappal. A hit szeme meglátja az Urat messziről is. S ha meglátja, elindul feléje. Már előre érzi a békét és boldogságot, ami vár reá. Ki ne énekelhetné ezt a zsoltárt? Ég a szivünk a szomjúságtól. Különösen ma, napjainkban. Úgy érezzük, hogy messze vagyunk Istentől. Jegyezzük meg, hogy Krisztust küldte^ el Isten a szomjúhozók után. Ő adja az élet vizét. Ő a nagy szomjuságcsillapító. Nézzünk rá most is és engedjük, hogy belénk ömöljenek életének nagy bizonyosságai.. Vannak-e olyan emberek, akik nem szomjuhoznak Isten után? Ezeknek lelke már szinte meghalt a szomjúságtól. Hogyan akarják az emberek elnyomni az Isten után való szomjúságot? Élvezet, vagyon, világi dicsőség. Idegen tartománybeli moslékok ezek. Feledni akarnak. Nem lehet. Vissza kell fordulni az élő vizek felé. Az irás az élő vizek forrása. Vannak-e olyan emberek, akik úgy érzik, hogy szomjúságuk nem olyan égető, s ezért boldogok és nyugodtak? Ilyen az igaz keresztyén ember, aki mindennap iszik az élet vizéből. Ezért olvassuk a bibliát, keressük Istent és a hivők társaságát. Ezért vagyunk most is együtt, Érezzük-e, hogy közel az Úr és szomjunk csillapodik? Tudunk-e hálát adni? (12.) LI. zsoltár. Csodálatos, hogy ezt a zsoltárt nem igen szoktuk énekelni. Pedig ebben az Istenhez vezető útról van szó. Az a szomjúság, ami az emberi lelket égeti Isten után, csak akkor csendesedik le, mikor ezt a zsoltárt el tudja énekelni szívből jövő őszinte érzésekkel. Erre tanított már az előbbi Két zsoltár is. Most megismerjük ezt az utat részletesebben. A zsoltár bünbocsánatért való könyörgéssel és bünbevallással kezdődik (3—8.). A zsoltáriró töredelmesen bevallja bűneit: „Ismerem az én bűneimet.. .u — ez az igazi jele a bűnbánatnak. Hány ember van, aki veri a mellét, mint a farizeus! Pedig mindnyájan tele vagyunk bűnnel. Ha belenéznénk egyszer a szivünkbe 1 Álljunk Krisztus elé, mint tükör elé, hasonlítsuk össze vele magunkat. S a zsoltáriró Istentől fél és nem a világtól (2. Kor. 7., 10.). Azért szomorú a szive, mert tudja, hogy bűneivel az Istent bántotta meg. Ez az igazi bűnbánat és nem az, amikor félünk az emberektől, a törvénytől, a közvéleménytől. Az Isten előtt kell bűnbánatot tartanunk. Hiszen előtte úgy se titkolhatunk el semmit. O lát mindeneket. Az Isten törvényével hasonlítsuk össze magunkat, ne a világ Ítéletével. A világ sokszor erénynek tartja a bűnt is. De hogy igazán megismerjük bűnös voltunkat, szükséges tudnunk, hogy a bűn már születésünktől fogva bennünk van. Ádám bűne átöröklődik az ő ivadékaira. A bűn forrása az ő szivében van s onnét láthatatlan csatornákon keresztül átömiik a mi szivünkbe őseink minden vétkével együtt. Bűnös szülőktől születünk, bűnös világban élünk, alig hogy kilépünk bölcsőnkből, már a szennybe lépünk : bűn van körülöttünk és bennünk. Jól jegyezzük meg hát, hogy nem egyes cselekedeteket nevezünk bűnnek, hanem szivünk állapotát. Meg van az mérgezve, bűnös, még mielőtt cselekedne. Hiába mondja valaki, hogy nem csinált rosszat, szive époly bűnös, talán még bűnösebb, mint a rablógyilkosé, mert lázadás, hitetlenség, gőg és közöny él benne Istennel szemben. Ezért nem segíthet rajtunk egyes cselekvéseink megváltoztatása, jóvátétele; egész szivünknek meg kell újulnia. Nem arra van szükségünk, hogy lemondjunk ilyen vagy olyan szokásokról, az nem sokat használ, mert jöhetnek helyükbe rosszabbak is, hanem arra, hogy egész életünk átalakuljon. A jó fa jó gyümölcsöt terein. A vad fából nem úgy lesz nemes gyümölcsöket termő fa, hogy lenyesegetjük, hanem úgy, hogy beoltjuk, így kell beoltatnunk nekünk is Isten leikével, hogy új szivet, új lelket nyerjünk. Hiába tisztogatjuk a folyót, ha forrása szennyes. Nem új külső viszonyok (politikai, gazdasági változások), de új szivek kellenek elsősorban. A szivek reformációjára van szükség. Ez fontosabb mindennél, mert ettől függ minden (12.). Új teremtménnyé kell lennünk, újjá kell születnünk a Lélek által (13.). A testi születés a bűnös világba hozott minket, a Lélek által való születés az Istennel hoz kapcsolatba. És az Isten el is vezet minket erre (8.) Ezért adta a lelkiismeretet. Ezért küldötte el Krisztust s általa a Szentlelket. A 9—14. versek azután megtisztulásért való imádságot tartalmaznak. A zsoltáriróval mi is naponta elmondhatjuk ezt a könyörgést. (Izsóp rozmaringhoz hasonló növény, amelyet tisztátalanná váltak, pl. holttesteit érintett emberek megtisztítására használtak.) A bűnös szivet is a halál érintette meg, azt is meg kell tisztítani. Krisztus vére mos minket hófehérré. S örömünk lesz, a szabadítás öröme. „Ne vess el engem a te orcád előlu (13.) s előbb: „rejtsd el orcádat az én vétkeimtől“ (11.). Csodálatosan megérti az Isten kegyelmét. Mintha azt mondaná: válaszd el bennem a bűnt a bűnöstől. Az Isten haragszik a bűnre, de szereti a bűnöst. Jézus is utálta a bűnt, de a bűnösért életét adta. Óh milyen boldogság megállani az Isten orcája előtt, aki bennünk nem a bűnt nézi, hanem azt, akin könyörülhet, az ő gyermekét, aki elveszett... De a bűnbánat nemcsak bűnbevallásból és könyörgésből áll, hanem elhatározásból is (15—19.). Micsoda elhatározásokat tesz a zsoltáriró ? Először embertestvéreire gondol: „hadd
