Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1924-03-09 / 10. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi ÍO. számához. (II. évf., ÍO. sz.)

BELMISSZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

Mi tehát azt mondjuk, hogy a keresztyén lelkipásztor hivatása prófétai és nem papi hivatás. Vegyük fontolóra, hogy a mi áldott Urunk szolgálata is itt e földön prófétai s nem papi szolgálat volt. Az Ember Fia papi hivatásáról, ahogy én tudom, csak a Zsid. levélben van szó a bibliában s a szerző ott is tagadja, hogy Jézus pap lett volna a földön: viszont állítja, hogy Krisztus főpap a mennyben: „Mert ha ő a földön volna, nem volna pap“. Más szavakkal: van papság most is, de nem földi papság. Ő az örökkévaló ige az Atya kebelében, közbenjáró az Isten és az ember között; ő a létra, mely a földről a mennybe ér, ő az, aki kiengeszteli Istent az emberrel s az embert az Istennel. A keresztyén lelkipásztorság csak előkészítő dolog, a keresztyén lelkipásztor csak hirnök, akinek elő kell készítenie az ő eljövetelét. Akkor, csupán akkor töiti be hivatását; ha arra törekszik, hogy a bámulatot és bizalmat magáról Krisztusra irányítsa, ha úgy érzi, hogy azok számára, akiket oktatott, napról-napra nélkülözheíőbb lesz, mert már mindenre megtanította őket, amit ő tud s már elvezette őket ahhoz a forráshoz, amely soha ki nem apad. A keresztyén lelkipásztori hivatás szelleme nagyszerűen kifejezésre jut ezekben az áldott szavakban: „Neki növekednie kell, nekem pedig alászállanom*. Betöltőm a pályafutásomat, hamarosan végére járok: én a Krisztusra mutatok. Robertson.

A közönyösek.

Mindig tisztábban kivehető körvonalakkal rajzolódik elénk a feladat nagysága. Mindig jobban érezzük, hogy életről vagy halálról van szó, arról, hogy tudunk-e olyan erőtartalékokat gyűjteni ma, amelyekkel céltudatosabban harcolhatunk rendeltetésünkért holnap. Erőket gyűjteni, nevelni, munkára felszerelni a gyülekezetben, erőket összekovácsolni és áttörhetetlen phalanxként odaállítani az egyetemes egyház harcterére : ez a mának a holnap hajnalhasadásáért imádkozó feladata. Ez erőgyűjtés mágneses középpontja a gyülekezetben a lelkipásztor. Attól függ minden, hogy ő mennyire van megtelítve mágneses erőkkel. Ámde szerte-széjjel, falun és városon, lelkesedéssel teli, a Krisztushoz vonzó lélektől átitatott lelkészszivek jajduínak fel, hogy hiába minden erő, a lelkek vasláncokkal le vannak kötözve, szinte oda vannak nőve egy, nem tudni hogyan kialakult, jégréteghez, a közöny kemény kérgéhez. Bizonyítgatják számtalan esettel, hogy nincs az a meleg szív, amely ezt a kérget felolvaszthatná, nincs az a prófétai erő, amely a hozzánőtt lelkeket megmozdíthatná, nincs az

a csiraképes mag, amely ebbe a rétegbe hullva, ne fagyna meddővé. Ne vitatkozzunk most a fölött, hogy milyen vastag és milyen kemény ez a réteg. E sorok Írója sok olyan örvendetes olvadásról számolhatna be, amelyek alapján joggal lehetne állítani, hogy nem is olyan vastag s olyan kemény ez a réteg. Ám az kétségtelenül bizonyos, hogy meg van. Számtalanszor halljuk a panaszt s tapasztalhatjuk is mindnyájan, hogy egy-egy gyülekezet néhány buzgó és önfeláldozó munkára kész tagja mellett ott terpeszkedik az útban egy lomha tömeg, amelyiknek csak nagy ünnepeken hat el füléig a harangszó, csak nagy események (születés, házasságkötés, haláleset) mozdítanak meg, hogy immei-ámmal, vagy gőgös leereszkedéssel hajoljon az egyház felé. Ezt is inkább a közvélemény - nyomása alatt, vagy a tradíció atavisztikus ösztönös mozgásával teszik. Az, hogy reformátusnak vannak elkönyvelve, nem jelent semmit az életükre nézve. Inkább tehernek, mint kiváltságnak tartják az egyházhoz tartozást. Ezeknek a magatartása hintette el és keltette életre az egyház hasznos és szükséges voltába vetett kételyek magvait. Ezer ábrázata van ennek a típusnak. A teljes érzéketlenségtől, a jéghideg fagyosságtól a iangymeleg állásfoglalásnélküliségig megszámlálhatatlan fokozatai állanak elénk. Ez a magatartás se kint, se bent, se mellette, se ellene, vagy inkább: bent és ellene. Az ilyen ember azt vallja, hogy minden vallás jó, amivel tulajdonképen azt akarja mondani, hogy egyik se ér semmit. Ha bizonyos fokú intelligenciával rendelkezik az illető, akkor még igazolni is tudja a maga közönyét a helyes középút, a túlzások kerülése, a felekezetiességtől való tartózkodás, a nemzeti egység megőrzése és hasonló jelszavak hangoztatásával. Ha kevesebb intelligenciája van, akkor egyszerűen azt a meggyőződést csökönyösííi ki magában, hogy úgy van jól, ahogy van, hogy így volt és így lesz mindig. Nem törődik se egyházzal, se Istennel, de ő azért jó kálvinista: fából vaskarika. Sok komoly, tiszta életű ember van ezek között. Életüknek azonban nincs alapja, nincs akart, tudatos, spirituális, vagy isteni bázisa. Kortársaink legnagyobb része nem tudja megmondani, hogy erkölcsi magatartása, nyilvános- és magánélete milyen alapokon nyugszik. És ami még ennél is rosszabb, nem is aggodalmaskodik e miatt: a predestináció vallásából kiesett a destináció felett való aggodalom.

Ez a típus veszedelmesebb a hitetlenségnél, nemcsak azért, mert született kerékkötő, mert minden komoly lépést eleve túlzásnak és szektáskodásnak minősít, hanem azért is, mert ezt nehezebb megmozdítani. A közönynek természetes következményei az önteltség, a farizeizmus, a lelkiismeret elalvása, a látás-