Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1924-03-09 / 10. szám

38. oldal. BELMISSZIO. 1924. és eszménynélküli élet. Nemzeti életünk e nagy beteg­sége volt az egyik oka összeomlásunknak is. Az öntelt ember elszigeteli magát a világtól és mikor mégis bajba kerül, egyedül marad. Ez az önteltség ered­ményezte azt a morális és társadalmi dekadenciát, ami a legnagyobb baja a mai Magyarországnak. Ott» ahol az ember elbizakodva elfordul Istentől és az ő törvényétől, ahol nem néz a láthatatlanra, ott a köz­vetlenül elérhető, az anyagi, az élvezeteket adó, az üzleti élet az érdeklődés egyetlen tárgya, ott a lelki bázis nélkül élő ember könnyű martalékává lesz az izgatásnak és a napi sajtónak. Hogyan állhatnánk ellen a mi századunk pusztító hatalmának, ha nincs meg bennünk a jövő század inspirációja, az isteni hivatás látomása? Bizony, bizony, a közönyös nép megérett a halálra. És mi tudjuk, hogy a közöny teljes ellentéte a tüzes magyar temperamentumnak. Nos, hát ezzel a tömeggel, hogy töltse be a kálvinizmus a maga hivatását? Hogy ébressze fel az ilyenekben a nemzeti hivatás magasra lendítő bizo­nyosságát is, mikor saját egyéni életük bázisa iránt se érdeklődnek? Ezekkel a könnyelmű és narkotizált lelkekkel szemben szeretném, ha próféták támadná­nak, akik kényszerítenék őket állásfoglalásra akár az igazság mellett, akár ellene, akik odakiáltanák nekik: jaj nektek farizeusok! akik az eschatológia rémes színei­vel rajzolnák eléjük az Ítélet borzalmait, akik össze­törnék őket, hogy olyanok legyenek, mint a kis gyer­mekek és sitva, zokogva, csuszva-mászva elinduljanak az igazság keresésének útján. De nem szeretnék álta­lánosítani. Ismerek nagyon tiszteletre méltó, kiváló erkölcsi éieíet élő közönyöseket is, akik azt állítják, hogy ők csak az egyházzal, a pappal, bizonyos szo­kásokkal szémben közönyösek, de nem az Istennel szemben. És én hálás vagyok irántuk azért, hogy ebből csak a közöny álláspontját vonják ie és nem mennek tovább. Nem mondom, hogy nekik igazuk van, de azt tartom, hogy jó lesz megfontolni az ellen­vetéseket, azokat az enyhítő körülményeket, amelyeket ők közönyük védelmére felhoznak. Nem ébreszti-e ez fel mibennünk a mea culpa érzését? Mit tehetünk hát veiük szemben ? A helyzet ez: ők közönyösek és nem érzik ennek a hiányát, mert abban a meggyőződésben élhetnek, hogy ez rendben van. Éreztessük velük, hogy nincs rendben. Hogyan ? Ne szavakkal. Hiszen beszéltünk már eleget. Hanem az élettel. A saját lelkünk tüzéből áradjon ki ez a fel­kiáltó jel. Éz azoknak az életéből, akik még nem kö­zönyösek. Neveljük ezeket munkára, hogy amazok fel­­ingereítessenek. Ha látják, hogy a gyülekezetben élet van s buzgó, lelkes emberek oda szentelik magukat az Úr szolgálatára, akkor majd gondolkodni fognak. Észre veszik, hogy lemaradtak, hogy a hajó siklik tova a habokon, mig ők a parti füzesekben botorkál­nak. Észreveszik, hogy nem divat közönyösnek lenni. Ha látják, hogy gyermekeik vasárnapi iskolába járnak, ha felcsendül ajkukról odahaza is egy-egy szép ének, ha előveszik a bibliát és kérdezgetik a tudatlan édes apát, édesanyát, ha számonkérik, hogy miért nem ol­vassák, miért nem imádkoznak, miért nem mennek a templomba, ha meg kell látniok, hogy gyermekük növekedik lélekben is, akkor majd felújul emlékükben gyermekkoruk képe, reájuk néz a meghalt édesanyjuk szeme és összeszorul a szivük. Gondolkozni kezdenek s talán évek múlva, lassan fokozatosan feleszmélnek. Ha látnak embereket, akik bibliaórára járnak és vidám, örvendező boldog életet élnek, akkor majd ők is vá­gyat éreznek ilyen életre. Ha szemlélhetnek csodákat, megtéréseket, diadalmas megújulásokat, akkor majd dörzsölni kezdik a szemüket és rájönnek, hogy sötét­ségben jártak. Ha észreveszik, hogy a szeretet melege kezd szétáradni a gyülekezetben és törődnek az em­berek egymással, a szegénnyel, az elhagyatottal, a be­teggel, ha látják, hogy az ige milyen vigasztaló és megerősítő tud lenni a megpróbáltatások tüzében égők számára, akkor megmozdul a szivük. Ha látnak em­bereket komoly, tiszta olvasmányok, lelket építő táp­lálékok mellett, akkor majd ők is megkívánják az ételt. Ez az út, amelyen a közönyösöket megközelít­hetjük : bebizonyítani nekik, hogy több a vallás, mint ők gondolják. S ha azután kezdenek szállingózni a belső mag felé, ne vádoljuk őket, ne tegyünk nekik szemrehányást, fogadjuk őket szeretettel és tartsuk egész természetesnek, hogy jönnek. Soká kell várni ? Úgy van. Kisérjük ezt a várakozást imádsággal. Ez megrövidíti az időt. Egyszerre nem lehet meggyógyí­tani a nagy beteget. Egy, vagy két adag orvosság nem használ, lehet, hogy közben még veszedelme­sebbnek fog látszani a baj. De nekünk bízni kell, minden eszközt felhasználni arra, hogy a beteg könnyebben magához térjen. Ha ez nem történik is meg a mi időnkben, velünk nem végződik el a világ, jön az utódunk, arra is bizzunk valamit. De úgy, hogy megállva a beteg előtt, konstatálhassa, hogy a kezelés jó volt, lelkiismeretes és gondos volt. Kérjük az Úrat, hogy ne tegyen bennünket közönyössekké a közönyösek között. Vezérfonal néhány zsoltár bibliaköri tan ul mány ozásához. XXXII. zsoltár. Az I. zsoltár alaphangja csendül meg fülünkben. Újra a boldogságról van szó. Ott azt tanultuk meg, hogy csak az igaz ember boldog. Ez a zsoltár ki­tágítja a kört és más boldog embert is ismer: „aki­nek hamissága megbocsáttatoít, vétke elfedeztetett“. Tehát van reménysége a bűnösnek is. Sok összetört szív, sok kétségbeesett lélek újjongott már fel, mikor ezt a zsoltárt olvasta. Olyan ez, mintha az egész biblia kivonata volna. Éljük ebben a világban a mi bűnös életünket. Összerezzenünk, mikor arra gondolunk, hogy egykor mindenről számot kell adnunk. A biró vár és megítél.

Next

/
Thumbnails
Contents