Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-11-02 / 45-46. szám
1924. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 133. oldal. Dr. Antal Géza püspök székfoglaló beszéde. — Pápa, 1924 október 39. —■ Mélységes alázattal a mindenek felett szabadon rendelkező Isten iránt, kinek tetszett az Ő erejét az én erőtlenségemben megdicsőíteni, őszinte hálával mindazok iránt, kik bizalmukkal megajándékozva, e nem keresett díszes állásra elhívtak, foglalom el a dunántúli református egyházkerület püspöki székét, hogy Isten és e szent gyülekezet színe előtt ünnepélyes esküben foglalt kötelességeim teljesítését megkezdjem. Ha végig tekintek a reám váró nagy feladatok hosszú során s ezzel szemben mérlegelem a magam gyarló erőit, joggal támad fel bennem a kétség, ha vájjon a legjobb akarat mellett is képes leszek-e közéletünknek még mindig háborgó tengerén egyházkerületünknek reám bízott hajóját az isteni cél felé vivő útjában biztosan kormányozni? Képes leszek-e a hányattatások közepette, szemem előtt a betlehemi csillaggal, úgy vezetni a reárn bizottakat, hogy anyaszentegyházunk nagy érdekei ne szenvedjenek kárt e válságos napokban. Megnyugtat azonban az Isten kegyelmében való rendületlen hitem s az a tudat, hogy válságról csak földi értelemben szólhatunk, mert az odafennvalókban nincs változás s a változásnak még csak árnyéka sem. Mig itt alant birodalmak omlanak össze, az istenországán a pokol kapui sem vehetnek diadaimat; mig itt trónok inognak meg s uralkodók mennek száműzetésbe, a Király, kinek országa nem e világból való, szilárdan ül a maga trónján s szelíden őrzi örökségét; mig földi hatalmasok Ígéretei márólholnapra elmúlnak s szavai ingadoznak, mint a széltől hajlított nádszál, az Úrnak Ígéretei soha el nem múlnak s az Ö beszéde megmarad mindörökké. Az Úr beszéde, az Isten örök igéje az a fegyver, mely meggyőzi a világot s az az alabásírom szelence, mely a világi reményekben megcsaíódott szivekbe a mennyei Atya akaratán való megnyugvás balzsamát csepegteti. A harc és enyhület emez eszközét minél avatottabb kezekbe adni lesz gondoskodásom egyik legfőbb tárgya. A lelkészképzést intenzívebbé tenni, a theológiai ismeretek megszerzését kapcsolatba hozni a tudás egyéb ágaival és e forrongó kor mé- : lyen járó társadalmi problémáinak ismeretével: ebben látom jelen s jövő lelkészképzésünk legfontosabb feladatát. Nagyon előmozdítaná e cél elérését, ha lelkésznövendékeink részére alkalmas internátusbán, az idő gazdaságos kihasználásával, megadhatnék a lehetőséget saját maguk minél alaposabb képzésére s egyúttal már az akadémia falain belül önálló szellemi munkálkodásra, hogy így teljes fegyverzettel, de főkép egész lelki világukat átható azon meggyőződéssel léphessenek ki az életbe, hogy a reformáció alapelvein nyugvó s atyáink által küzdelmek és szenvedések közt rendületlenül megőrzött hittudatban oly örökség bízatott reájuk, melyet megőrizni s az utódokra átszármaztatni szent kötelességük. Óhajtandónak tartom, hogy íheoiógiát végzett ifjaink közül minél számosabban igyekezzenek külföldi egyetemekre, nem azért, hogy az ott látottakat idehaza szolgailag utánozzák, hanem azért, hogy a külföldi hítíesívérek hitéletéből minél több lelki erőt s buzgóságot merítsenek s az intézmények közül azokat, melyek nálunk is megvalósíthatók, hazai történelmi fejlődésünkhöz alkalmazkodva megvalósítani igyekezzenek. Amint a múltban nemcsak egyházunknak, de egyetemes nemzeti közművelődésünknek is nagy hasznára volt ifjainknak külföldjárása, úgy a jövőben is nagy hasznára lenne az, ha nemzeti s egyházi izoláltságunkat ezen a réven áttörnünk sikerülne. Az utolsó évek tapasztalatai mutatják, mily értékes nekünk anyagi és erkölcsi tekintetben egyaránt nyugati hittestvéreink rokonérzése, kiknek midőn eddig élvezett támogatásáról hálás köszönettel emlékezem meg, kifejezést adok ama reményemnek, hogy a szorosabb kapcsolat a hittestvéri szeretet új, meg új áldásos gyümölcseit érleli meg számunkra. Ám íelkészképzésünk fejlesztése s magasabb színvonalra emelése megköveteli, hogy biztosítsuk egyházi életünkben éppen a legjelesebbeknek megfelelő érvényesülését, Régebbi lelkészválasztási törvényeink jobban számoltak ezzel a szemponttal, mint a jelenleg érvényben levő lelkészválasztási törvény, melynek nyomán a szabadság sok helyen szabadossággá fajult s a komoly előkészület gyümölcstelennek, a meg nem engedett eszközöktől vissza nem rettenő lelkiismeretlenség pedig eredményesnek bizonyult. Egyházi életünk számos baja s közelebbről a lelkész és gyülekezet között felmerülő súrlódások jórészt arra vezethetők vissza, hogy a lelkészek megválasztásuk alkalmával néha olyan eszközöket is engedtek használni, ha maguk közvetlenül nem használták is, melyek a lelkészi tekintély megingatására vezetnek s melyek, ha talán a siker előidézésére pillanatnyilag eredményeseknek bizonyultak is, végső kihatásukban megrongálják azt az erkölcsi kapcsot, mely kell, hogy lelkészt és gyülekezetei egybe kap
