Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-04-13 / 14-15. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 14/15. számához. (II. évf., 14/15. sz.) BELMI88ZIÓ Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Lássuk néhány szóban azt a felfogást, amely szerint a lelkipásztori szolgálat papi hatalom az apostoloktól való leszármazás alapján. Ez a tan, ahogy rendesen állítják, azt foglalja magában, hogy kézrátétéi, fizikai érintés útján Isten hatalma s az isteni jog átvivődik a papokra. Mint a legtöbb tévedésnek, ennek a tannak alapját is igazság képezi. Minden esetre van apostoli leszármazás. Ám ez az apostoli leszármazás prófétáknak, prófétai nemzedékeknek, nem papoknak és papi nemzedékeknek egymás után való következésén alapszik. Azoknak az embereknek lelkülete ez, akikre Isten az élet és szeretet lehelletét árasztotta. Ez az apostoli leszármazás. Maga az isten fia próféta volt. Az apostolok is próféták voltak és szellemük nem halt ki. Amennyiben az ő lelkületűket felvesszük magunkba, az Ő követük, az ő leszármazottaik vagyunk. Keresztelő Jánosban ugyanaz a lélek lakott, mint Illésben. Ezért Keresztelő ülés utóda volt egy hosszú sorozatban. A reformáció hatalmas vezető szelleme, Luther, Pál leikéből lelkedzeít, s amennyiben a lelkűnkben ott el a próféták és apostolok szelleme, a magunk részéről szintén hozzájárulunk ahhoz, hogy az apostoli leszármazás évezredes nemzetség-lajstromán ne támadjon szakadék. Robertson. Kell-e megújulás? Nem régen egy vád jutott el hozzánk a belmissziói munkáknak azzal az irányával kapcsolatban, amelyet lapunk képvisel. Azt mondja ez a vád, hogy mi többet akarunk, mint amennyit a reformáció akart, mi valami olyant munkálunk, amely nem csak hogy plus a református egyházfogalom mellett, de ellenkezik azzal s valami egészen más, egészen új egyháztipust tart szem előtt. Azt hisszük, hogy aki olvasta az első számban : Mit akar az egyházkerületi belmissziói bizottság? c. cikkünket s aki figyelemmel kísérte mindazokat a munkákat, amelyeket propagálunk s amelyek az egyházkerületi szabályzatban foglaltatnak, e fölött a vád fölött könnyen napirendre térhet. Úgy érezzük azonban, hogy a vád alatt egy alapvető elvi tévedés rejlik az egyház fogalmával kapcsolatban s ezért nem fog ártani, ha rámutatunk néhány szóval arra, hogy — eltekintve a mai helyzettől — elvileg miért van jogunk beszélni megújulásról s miért tartjuk szükségesnek a megújulást munkáló eszközök intézményes biztosítását. Mi az egyház? Belecsapódása ebbe a múlandó világba Krisztus szeplőtelen testének, annak következménye, hogy a láthatatlan ige testté lett és lakozott mi közöttünk. Ennek a látható egyháznak ép az adja meg létjogosultságát, hogy egy darabja — ha földdel beszennyezett darabja is — annak a szépséges hófehér testnek, amely a világ teremtetésétö! a világ végezetéig láthatatlanul formálódik a Krisztus ábrázata szerint. A látható egyház mögött tehát van valami, mint ahogy a Szentirás mögött a Lélek, a názáreti Jézus mögött az Atya logosa, a földre alásugárzó fényözön mögött a napnak tüzes korongja. Úgy áll ez a valami a látható egyház mögött, mint as édesanya a maga szenvedések között fogant színes álmaival, amelyeknek megvalósulását szeretné látni újszülött gyermekében. A látható egyháznak az a rendeltetése, hogy a Krisztus testének a kiábrázolása legyen, hogy kivájja e világ otromba kőzetéből a hófehér márványt és kifaragja abból az éginek mását. S mindaddig, mig az egyház nem jutott el arra az állapotra, hogy fedje a láthatatlant, helye van benne a megújulásnak. Ez az örök megújulás a látható egyház élete. Ez benne a láthatatlan egyház életenergiája, a Krisztus testének vérkeringése. A megújulásról, az örök reformációról csákóit lehet lemondani, ahol azt hiszik, hogy a cél eléretett, ahol a látható egyház bitorolja a láthatatlan jellemvonásait, egy szóval: ahol nincsenek eszmények. A kérdés magyarul azt jelenti hát: vannak-e eszményeink? Ahol azt mondják, hogy nincs semmi célunk, csak tengessük-lengessük életünket, úgy ahogy a viszonyok engedik, ott természetes, hogy botránykő a belmisszió. De ott hiányzik is az életből és a cselekedetekből a ritmus, a lendület, a szépség, az elevenség, a leleményesség, maga az élet, mert ott a cselekvéseknek nincs lelki együtthatójuk. Láthatunk ott nagy becsületességgel, kinos lelkiismeretességgel végzett munkákat, amelyek úgy folynak le, mint valami gépzakatelás, de eszmény, cél, látás, a szivből kitüzesedö eleven lendület ismeretlenek itt. Beszélnek, hogy beszéljenek, cselekesznek, hogy cselekedjenek. Miért ? Eltanulták az ősöktől a munka formáit és végzik azt úgy, ahogy ők végezték, csak ép a lélek hiányzik belőlük. Ha ez a lélek hatna át minket, ha azokra az eszményekre tennénk fel életünket, amelyekért ők harcoltak, akkor nem a fegyvereikkel játszanánk, hanem a harcra néznénk, amelyet ők folytattak, a célra, amelyért elégtek, nem a szokásokra, hanem azok lelkére is, nem a tradícióra, hanem azok erejére is: akkor tudnánk, hogy mit kell cselekednünk ma, állnánk a harcot a mai világ minden fegyverzetével felfegyverkezve. Ha elénk meredne az új Jeruzsálem képe, ha tudnánk, hogy csak egy láncszem vagyunk az örökkévalóságban, melynek vége az Isten országa égen és földön, ha megéreznénk, hogy célunk van és pedig ugyanaz, ami Pál apostolé és a reformátoroké volt, akkor olyan vágy fogná el szivünket a harcra, hogy nem néznénk: nyil-e, dárda-e, elül vagy hátul töltő fegyver-e, régi-e, új-e az, amivel kelljen harcolnunk, hanem harcolnánk azzal a fegyverzettel, amelyik a legjobban biztosítaná a sikert, mert tudnánk, hogy a diadal a fő s nem a régi, vagy új módi fegyverviselés.
