Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-04-01 / 13. szám
50. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. Jézus Krisztus anyaszentegyházának tagjai: lássuk meg hát felelősségeinket a maguk teljességében! A földnek minden pontjáról küldjünk az Istenhez forró könyörgéseket mindazokért, akik szenvednek és mindazokért, akik a bűnnek lettek áldozatai. A különféle segítség-akciók sürgős felhívásai ugyan nem hangzottak el hiába, ámde a szükségletek még mindig óriásiak. Gondoljunk különösen ama gyermekek millióira, akik éheznek, elhagyatottak, árvák, betegek. Tárjuk fel a szívünket a Megváltó szeretete előtt és akkor boldogan fogjuk meghallani a Mestert, amint így szól mihozzánk is: „Éheztem és ennem adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok. Amit megcselekedtetek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg“. A Krisztus keresztje, melynek ihletése hozta létre a Vöröskeresztet is, fölébe magasodott a könyörtelen dulakodásnak és szeretetet oltott a szívekbe a sebesültek, a foglyok és a haldoklók iránt. Legyen hát ez a Kereszt a mai nagy összeomlás közepette is záloga a mi Istenünk szeretetének és Ígérete a szabadulásnak. A Krisztus egyházai legyenek egyre nagyobb mértékben az Igazságosságnak és a Békének szilárd támaszaivá. Mi pedig valamennyien, akik büszkén viseljük a szép keresztyéni nevet, dolgozzunk egy új világnak az eljövetelén és a szíveknek egymáshoz közelebb hozásán. Tartsunk távol magunktól minden gyűlölködő érzést és minden rosszindulatú szót más népekkel szemben. És amikor a materializmusnak, a nyers erő imádásának átkos eredményei itt meredeznek a szemünk elé, mutassuk meg az ifjúságnak azt a jobb utat, amely a világ lelkének annyira forrón óhajtott általános megnyugvásához vezet. Az idő sürget, a szenvedő emberiség segítségért kiált... Süketek maradnánk-e jajszavára ? A nagy Isten legyen segítségünkre az Ő Szent Leikével, Ő keltsen bennünk nagy elhatározásokat és az Ó szent nevének adassék dicsőség a Jézus Krisztus által! Kelt Genfben, 1923 február havában. Petőfi és Pápa. Irta: Kozma Andor. (Folytatás) Igaz, hogy már Pápa előtt is írt verseket. Ám azok csak afféle zsönge kísérletek, aminők, ha nem is olyan korán mint Petőfitől, más nyugtalan, eszes, rhytmus érzékkel bíró diákgyerektől szintén telhetnek. Ezek közt a legkorábbi pongéi közt csak az 1841-ben, tehát már első pápai időzése évében a Dunavecsén kelt „Vendég“ című feltűnően jó; a többi legfeljebb várakozástkeltő ígéret. Még a már Pápán kelt „Kuruttyó“ is csak ilyen. Ellenben a többi kétségtelenül Pápán kelt tizenhat eredeti Petőfi-vers közül egyes részeiben szinte valamennyi, néhány pedig egészében is kivételesen nagy költői tehetségre vall. Mi több, ezekben 1923. már itt-ott azok az egészen egyéni eredeti Petőfi-hangok is megcsendülnek, amelyekhez hasonlón soha ezelőtt a világnak egyetlen költője sem énekelt s amelyeket sikeresen elutánozni soha azóta egyetlen petőfieskedő költő sem tudott. A kifejezetten egyéni Petőfi-hang kaphatta meg Bajzát a „Borozó“ cimű versben, melyet Petőfi mint pápai diák küldött be neki s melyet ő ki is adott a szigorú kritikával szerkesztett Athenaeumban. Ez az első verse Petőfinek, mely nyomtatásban megjelent. Friss, eredeti hangján kívül ezért is epochális. Aki nem ír verset, el sem képzelheti, mily felemelő, buzdító, nagy esemény minden költő életében, ha első ízben érdemesítik nyomdafestékre. S íme ez a nagy esemény Petőfit pápai diákkorában érte! A másik egészen egyéni hangú pápai Petőfi-vers a „Mi haszna hogy a csoroszlyau kezdetű igénytelen kis népdal. Nem volna magában véve nevezetes alkotás, de azzá lett azzal, hogy Petőfi ebben már mint pápai diák megtalálta azt az igazi egyszerű, s igen könnyűnek látszó, de müköltők részére igen nehéz módot, melyen ő később annyi gyönyörű műnépdallal gazdagította nemcsak a magyar irodalmat, hanem magát a magyar népet is. A legnagyobb dicsőség, amit műnépdal elérhet, hogy a nép gyanútlanul ajkára veszi, mintha azon termett volna. S hány Petőfi-vers csendül fel népdalúl a nép ajkán! ... De egy sem csendülne, ha az a pápai diák 1842-ben meg nem találja önmagában is a magyar nép legszebb dalhangját, amely egyúttal mégis egyéni, eredeti Petőfi hang. Hát' még a „Felköszöntés“, ez a szilaj, erőteljes, mohó, mámorszomjas pápai bordal! . . . Micsoda hatalommal tőr ki ebben Petőfi egyénisége a maga legjellemzőbb, senki máshoz nem illő, merész eredeti hangján ! Az utolsó strófa kihangzása, a remény éltetésére villámcsapásként következő elkeseredésnek egetverő felsikoltása oly nagy költőt revelál már, amilyen Petőfi valóban lett. „Éljen a szív biztató vezére A varázsdalt pengető remény: Éljen a menny, a pokol és minden, Minden éljen ... óh, csak vesszek én!“ És ezt a grandiózus örökbecsű remekét Petőfi Pápán irta 1842-ben. Bizonyságom arra, amit mondtam : hogy Petőfi már Pápán lett azzá az igazi Petőfivé, aki nagy, halhatatlan és annyira egyénien eredeti, hogy senki máshoz nem hasonlít, s akihez, ha más költő hasonlítani akar, legfeljebb karikatúrája lesz neki. Megkapóan kedves vonzó ellenképe ennek a nagy pápai versnek az egy évvel később 1843-ban, ugyancsak Pápán kelt „Barátimhoz“ cimű. Ez viszont Petőfi egyéniségét nemes jókedvének gyönyörű ragyogásában tükrözi épp oly híven, mint az előbbi szózatos elkeseredésében. Hanem ez a „Barátimhoz“ cimű vers, hogy úgy mondjam, már csak posthumus pápai termés. Petőfi már nem lakott Pápán, mikor ezt irta, csak visszatért ide meglepetésszerűen rövid látó-
