Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-03-25 / 12. szám
46. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1923. Ságunkból. Állíts minket lábainkra. Ébressz fel holdkóros tántorgásunkból, ébressz fel a Te akaratod megismerésére, a Te örök terveidnek keresésére, a Te utaidnak követésére. Óh ébressz fel arra, hogy meglássunk Téged a mi jelenünkben is. Óh mutasd meg, Atyánk, e mocsárba fúlt nemzetnek a feltámadás útját. Gyújts világosságot, Atyánk, minden magyar szívben és láttasd meg velünk, hogy a mi múltúnk dicsőséges, a mi jelenünk reménytelen és a mi jövendőnk erőtlenül sugárzó ege fölött Te ragyogsz ott, a Te égi dicsőségedben. Te bocsátasz alá néha-néha egy-egy fénylő meteort, hogy annak világánál meglássunk Téged, Te küldesz fölénk sötét felhőket is, hogy azokon túlra feléd vágyakozzék ködbe burkolódzott bűnös szivünk. Fény és árny Tetőled jőnek; a fény azért, hogy lássunk, az árny azért, hogy akarjunk látni és vágyakozzunk még nagyobb világosság után, a világ világossága után. Óh irgalmas Atyánk, most a mi sötét éjszakánkban, borongó magyar ég alatt láttasd meg velünk, vésd be sziveinkbe, hogy Te nemcsak parázsdarabokat akarsz nekünk adni szivednek égi tüzéből, hanem égő szerelemmel teli szived egész teljességét kiöntöd előttünk a Te Egyetlenedben, aki aláhozza a földre az egész ragyogó eget s aki nem halvány fényű csillag, de mindent átsugárzó napja akar lenni a mi életünknek, fénylő napja a magyar égboltozatnak. Óh irgalmas Atyánk, adj nekünk a Te egyszülötted által diadalmas hitet, világot meggyőző hitet, a kereszthordozás hitét és a megnyílt sír hitét! Adj nekünk nagy hitet! „Nagy hit tehet csak nagy csodát!“ Óh Te mi általunk nagy csodát akarsz elvégeztetni: a kettős tüzes nyelvek Lelkének nagy csodáját. Azt akarod, hogy a bfinbánat könnyeiben megfürdött magyar nemzet egy akarattal együtt legyen, hogy a feloszlásnak indúlt holttetem megelevenedjék, hogy a letarolt mezőkön élet pezsdüljön, hogy égy újjászületett nemzet átadja magát a Te dicsőséged szolgálatának, hogy a Te örök terveid végbe menjenek a Kárpátok falai közé zárt egész magyar földön. Óh adj nekünk, Atyánk, nagy hitet! Óh világ világossága, ragyogd be életünket. Királyok királya, dicsőséges Úr, Te töviskoronázott, aki meggyőzted a világot, mutasd meg Magad mi nékünk, hogy éljünk Általad. Óh jöjj és vedd le rólunk a mi sötét éjszakánk leplét. Óh tépd le rólunk — oda van az nőve a mi szivünkbe, minden magyar szívbe a bűnnek egy-egy gyökérszálával — óh tépd, szaggasd ki ezeket a gyökérszálakat, mosd meg, tisztítsd meg a mi szivünket, hogy lássuk a mi Atyánkat és lássunk dicsőséges jövendőt. Adj nekünk új jelent! „Új jelen nyit új jövőt!“ Óh, megváltó Krisztus, ha megnyílik a mi szivünk Te előtted, ha megtisztítasz minket, ha kezedbe tesszük kezünket és engedjük, hogy vezesd életünket, óh akkor, csak akkor értjük meg igazán e napnak próféciáját, akkor halljuk meg e nap prófétájának szavát, akkor, csak akkor ölelkezik össze minden magyar, a Kárpátok gyémántkoronája és a kéklő Adria ezüst habjai akkor verik vissza a mennyei Atya dicsőséges egeinek tündöklő ragyogását, a magyar ajkak akkor éneklik újra a feltámadásnak egeket ostromló felséges himnuszát. Óh irgalmas Atyánk, Te akarod, hogy ez így legyen. Óh cselekedd, hogy mi is akarjuk. Amen. Petőfi és Pápa. Irta: Kozma Andor. Mikor ide indultam Pápára Petőfiről beszélni, szinte úgy éreztem magamat, mint a hellén ókorban az az ember, aki baglyot vitt Athénbe. Éppen oda, ahol több volt a bagoly, mint bármely más városában a világnak. Ahol ylavnomg, vagyis bagolyszemü Pallas Athénének szent madarát, az athéni bölcsesség szimbolumaképen tisztelték. íme, én pedig Pápára hozom ma Petőfit, a magyar lantos költészet szent madarát s a nemzeti szabadság szimbólumát. Éppen ide, ebbe a városba, melynek megadatott a dicsőség, hogy az a szent madár itt bontott szárnyat s itt csapott fel először az egek magasságába, hogy utóbb onnan zengje le csodás dalait az egész magyar hazára. Ide hozom Petőfit Pápára, ahol ő itthon van, mint e város lelki integritásához tartozó élő hagyomány. Ide, ahol egykoron az ő katonasorban elsanyargatott vézna !egényketeste is valósággal itthon volt. Ide hozom, éppen ebbe a pápai főiskolába, amelyben több mint nyolcvan esztendő óta minden professzori és diáknemzedék idevalónak érzi őt. Valaki csak felpillant Pápán az é-kollégium vén falaira, mind önkéntelen azt susogja: „ide járt Petőfi iskolába“. Aki e város utcáin bolyong, abban lehetetlen, hogy fel ne ébredjen néha a kérdés: hátha Petőfi lába valamikor éppen azt a földdarabkát érintette, amelyet most az övé ? . . . Itt a régi templomok és ódonabb házak mintha dicsekednének: „mi már akkor is itt álltunk, mikor a szegény diák Petőfi béleletlen köpönyegben rohandászott a mi utcánkon“. Itt egy-egy százados fa tiszteletreméltóságát növeli a kedves elképzelés, hogy ennek árnyékában már Petőfi is hüselhetett. S ha itt a fiatal pápai diák, vagy akár a magamféle veteránus beléphet a főiskola könyvtárába s belekukkanthat a szellemi kincsesládákba, melyek a Petőfi magakeze-irta és a Petőfiről az ő idejében irt nagybecsű reliquiákat rejtik, — mily áhitat szállhatja meg annak a szerencsés pápai diáknak lelkét. Valóban, itt Pápán nekem a múlt és jelen, a holtak és az élők, az emlegetettek és az emlékezők, a föld, az ég, a természet, az iskola, a falak, — még a kövek is Petőfiről beszélnek. És én, mintha baglyot vinnék Athénbe, éppen idejövök Petőfiről beszélni!... Mentségem az, hogy én ide hazajövök és hogy én is innen vittem magammal, még gyermeki szivemben,
