Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-23 / 51-52. szám
204. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1923. kai versenyt mutatták ki. Az is bizonyos, hogy nemzetünket a mohácsi vész utáni szerencsétlenségeiben egyedül ezen, a reformációi ajándékának tekinthető nemzeti gondolat és öntudat volt képes megoltalmazni a lelki széthullástól — aminthogy mai katasztrófájában is egyedül ez lesz képes megőrizni a külső erőszakos széttagoltság fölött diadalmaskodni hivatott belső szerves kulturális és erkölcsi egységét. Arra hivatkozni ezzel szemben, hogy ugyanezt a kulturátteremtő s ezáltal lelki egységbeforrasztó munkát a katholicizmus egymaga is el tudta volna végezni nemzetünk életében, s hogy a reformáció nem tett annyi hasznot műveltségfakasztó hatásaival, mint amennyi kárt okozott felekezetekre bomlasztó munkájával — nagyon könnyű, de egyben bizonyíthatatlan. Egyéb nemzetek művelődéstörténetét megfigyelve pedig egyenesen azt látjuk, hogy mindenütt, ahol a katholicizmusnak a népéletben és az államban való egyeduralmát a protestantizmus számbavehetőleg nem veszélyeztette, az általános műveltség máig jóval alacsonyabb szinvonalon áll, mint a teljesen, vagy túlnyomólag protestáns államokban. (V. ö. pl. Spanyolországot a Skandináv államokkal!) S egyben az is megállapítható, hogy a katholikus vallási egységüket többé vagy kevésbé megőrzött országok és népek általában nem tettek akkora haladást a belső, lelki értelemben vett nemzeti egységük kialakítása terén, mint azok, amelyekben a reformáció hatása következtében megtörtént a vallásfelekezetekre való széttagolódás. Pl. Anglia és az Egyesült Államok népe nemzeti öntudatában sokkal erősebb és egységesebb, mint akár az olasz, akár a francia. Ez arra vall, hogy a nemzetek igazi — tehát nemcsak külső — egységének kialakításában nem a vallásfelekezeti egység a döntő tényező. Sokkal inkább attól függ ez, hogy a nemzet fiaitól követett vallásnak, vagy vallásoknak van-e és mily mértékben van erkölcsi tartalmuk és erejük ahhoz, hogy híveiket a nemzeti élet és munka egységére, szolidaritására alkalmasokká tegyék, önzetlenségre, önmegtagadásra az állami és társadalmi rend és a jogos tekintélyek megbecsülésére neveljék. A különböző vallásfelekezetek hívei között nemes verseny folyhatik e tekintetben — de a tények egyáltalán nem azt mutatják, mintha ebben a versenyben a protestantizmus maradna alul. Azzal a minduntalan hangoztatott állítással szemben, hogy a tekintélyek tiszteletét, az állami és társadalmi rend épségét maradandóan csupán a katholicizmus tudja biztosítani, ott állanak az európa-amerikai művelődéstörténetnek azok a letagadhatatlan bizonyságai, melyek szerint négy század óta a forradalmak tipikus országai {Spanyolország, Portugália, Olasz-, Franciaország, dél-amerikai államok) teljesen, vagy túlnyomóan katholikus országok — amig a rend, a nyugalom, az egészséges fejlődés, a szellemi és gazdasági virágzás tipikus országai (Anglia, Hollandia, Skandináv államok, észak-amerikai Unió teljesen, vagy túlnyomóan protestánsok. A katholicizmusnak azon magyarázata e tényekkel szemben, mely szerint az illető kath. országokban a folyton ismétlődő forrongásokat a hitetlen szabadgondolkozásnak és az anyagelvü radikalizmusnak a szelleme idézte elő, tehát ezekért magát a katholicizmust nem- lehet felelőssé tenni — annak a további kérdésnek a fölvetésére késztet: hogyan van az, hogy ezzel a hitetlen és anyagelvü forradalmi szellemmel szemben épen a tekintély vallásának kevesebb fékező és ellensúlyozó ereje volt és van, mint a protestantizmusnak, amelyet kath. részről előszeretettel vádolnak azzal, hogy az általa hirdetett keresztyén szabadság-elv minduntalan féktelen szabadosságba csap át? Nyilván nem onnan, ahonnan a katholicizmus védelmezői magyarázzák: mintha t. i. a protestantizmus a forradalmak szellemével megalkudnék és szövetségre lépne s ezért tudná azt esetenként ügyesebben levezetni, mint a nem alkuvó és nem szövetkező „intransigens“ katholicizmus. Ha ez igaz volna, ma már régen nem volna protestantizmus, mint önálló keresztyén vallási és egyházi típus: a forradalmak szelleme régóta felszívta volna, egy ilyen méltatlan, áruló szövetség természetes következményeként. A valóság az, hogy a katholicizmus lelki, erkölcsi és ahol lehetséges politikai kényuralma mindenütt szükségképen idézi föl a másik szélsőségbe átcsapó forradalmi visszahatást — amig a protestantizmus, a tiszta Evangélium alapján állva, elvileg tökéletesen s a gyakorlatban is sikeresen egyensúlyban tudja tartani a valódi szabadságot, a valódi tekintéllyel, az egyéniség jogát a közösségével, s a szabadság esetleges túlzásait a saját erejéből orvosolni is képes, amig a katholicizmusban a tekintély túlkapásai folyvást idegen, forradalmi tényezők correctivumára szorulnak. Magyarországon sem volt soha a protestantizmus a nemzet egységére káros viszályok előidézője és forradalmak szítója. Vezéri nagyságait és hű gyermekeit minden időben a nemzeti egység és öncélúság gondolata és törekvése hatotta át, a magyarban elsősorban a magyart nézték, a saját felekezetűk számára, illetéktelen politikai befolyást, vagy ép egyeduralmat sohasem akartak biztosítani, s a lelkiismereti szabadságért folytatott véres és vértelen harcaikból a nemzet egész életére nézve politikai tekintetben is haszon és áldás háramlóit. Hogy a Róma és Bécs kínálta és diktálta formájából a „nemzeti egységének nem kértek, ezért őket a józan ész és az intellectuaüs becsületesség hazaárulással és nemzetrontással époly kevéssé vádolhatja, mint ahogyan az első keresztyéneket is csak az eszelősség és a gonoszság bélyegezheti a római birodalom sírásóinak amiatt, hogy nem voltak hajlandók térdet hajtani az antik állameszmét képviselő bálványok előtt s lelkiismeretük tiltakozott a római birodalmi egységet symbolikusan kifejező császárimádás ellen. A magyar nemzetnek a Habsburgok beolvasztó törekvéseivel dacolni képes erkölcsi gerincet a protestantizmus adta meg, a katholicizmus erre egymaga épenúgy nem lett volna képes minálunk, mint ahogy nem volt az a XVII. századbeli Cseh- és a XVIII. századbeli Lengyelországban. A magyarországi ellenreformáció végleges és teljes diadala esetén, a fajmagyarság pusztulása s helyükre idegenek rendszeres beözönlése még sokkal nagyobb mértékben következett volna be, mint ahogyan tényleg bekövetkezett — és akkor ina mar Csonka-Magyarország sem állana, legalább is nem azzal a nemzeti léttel és jelleggel, amellyel ma tényleg, minden katasztrófa után is rendelkezik, s amelyet Magyarország majdani feltámadása tömör magvának és biztos zálogának lehet tekinteni. Azt elismerjük, hogy a protestantizmusnak, mint mindenütt, úgy hazánkban is voltak hűtlen gyermekei, akik épen azért, mert hitükben és erkölcseikben hajótörést szenvedtek, honszerelmükben és nemzethűségükben is megingottak s hazájuknak és nemzetüknek megrontóivá és árulóivá lettek. De ugyanez a jelenség a katholicizmusban is sokszorosan bekövetkezett s jóérzésü, komoly protestánsoknak mégsem
