Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-23 / 51-52. szám
Harmincnegyedik évfolyam. 51—52. szám. Pápa, 1923 december 23. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-..........-......................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..................................................... .....................................-...... FŐSZERKESZTŐ : NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ................................................. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL TANÁR PÁPA, FŐ- «. FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ®í© a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZENDÓK. a Mégis, dicsőség! A keresztyénség nagy ünnepeiben örökkévaló erők lüktetését érezzük. Krisztus Urunknak áldott születését megérzi az emberiség éles határvonallal elkülönített két tábora: a keresztyéntelen is, a keresztyén is. A történelmi erők karácsonyi összesürüsödése ezt az ünnepet kiemeli a szokott ünneplésből; még a keresztyéntelen tábor is, melynek harcosai leteszik e szent ünnepen a munka eszközeit, ha hajszolják is a lármás örömöket, kénytelen a mélyen érző vallásos embernek igazat adni, hogy karácsony napján komoly önvizsgálatot kell tartanunk, milyen viszonyban vagyunk Jézussal, aki eljött a mi bűnös világunkra, avagy ha még nem éreztük volna csodás erejét, van-e reménységünk szivünkbe való helyfoglalására s beállhatunk e mi is az örömmondók táborába. A keresztyéntelen tábor, melynek légiói vannak, igazat ad, de konzekvenciát levonni nem képes. 19 száz esztendő rohant el amaz első karácsony óta, mikor az Úrnak dicsősége beragyogta a betlehemi mezőt, az ott tanyázókat, mikor a százszor szent pásztori vízióba belecsendült: „Ne féljetek . . ., mert megszületett a Megtartó, ki az Úr Krisztus“. Milyen gyönyörű fényes volt ez az első karácsonyi éj és 19 száz esztendő múltán milyen szürke, ködös, betlehemi csillagrejtő, mintha éjszaka feketéjéből vontak volna sátort felettünk, a mi karácsonyi nappalunk 1923-ban. Mintha nem zendülne angyali ének, mintha elfogyott volna a krisztusi energia és Jézus elbúcsúzott volna örökre a földtől, hogy egy más plánétán toborozzon mennyei polgárokat. Az ének ma is zendül millió-millió emberajkon, csak az ajkak tulajdonosai semmi hitet sem fűznek a zengeményhez. Krisztus szerte jár közöttünk, keresve, hol van hely számára; hol van szív, melyben kétezeréves, de senilitástól ment, minden viszontagságban, szomorúságban erőt adó, minden örömben megszentelő igéje állandó szállást vehetne; hol van lélek, melybe mint galamb a galambdúcba fehér szárnyaival becsapódnék és fészket rakhatna a szeretet? Nincs, nincs . . . legalább a légiókban, a nagyobbik táborban nincs. Betlehemben sem vala a vendégfogadó háznál. Nem tudatosan szorították istállóba a világ Megváltóját, de nem is a véletlen müve, hogy az emberi nem üdvösségének csillaga a fogadókból — nem hotelekből? — kiszorítva indult el sugárzó pályafutására. Azóta betért már sok „hotelébe, „hospitz“-ba és — fájdalom — azóta is kiszorul sok befogadásra hivatott szívből, lélekből. A nagy tábor embereinek ma egész más kellene, legalább így gondolják, mást szívesebben fogadnának, mint azt az egyszerű istállóból elindult, büntverő, szivet hódító gyermeket. Azt érzik, hogy valamire szükségük van, hogy nyomQrultak s hátukon hordják a szegénység koldustarisznyáját, de az nem kell, aki azt leveheti. Leveri őket is a bűnöző nyomor, melynek fekete felhőjében prófétás intelmek riasztó kijelentései cikáznak, csak azt a keblet nem ismerik, melyen viharban is békén, bátran pihenhetnének. Az fáj nekik is, hogy nincs békesség, de annál nem keresik, aki adhatja. Dicsőítik az anyagot s kiváló tekintély előttük az emberi agy. Óh az agy, mely az et kölesi értékelés mérlegét elbiilentette, mely épen saját mikroszkopikus nézései miatt szenved legtöbbet és legtöbbször szegényül, mikor azt gondolja, hogy gazdagodik, tervez és sokat tépelődik, hogy a békesség kátyúba jutott szekerét kirántsa. Gigászilag erőlködik, de a békesség szekere nem mozdul, mert kerekeit lefagyasztják a csűrő-csavaró történeti tudás, a téli napszerü intellektuális ismeret, a keresztyéntelen életfelfogás és világnézlet. Aki kimozdíthatná : Krisztus nem kell. Nincs hely számára! Korunk tragikuma onnan van, hogy Jézusnak a nagy tábor nem tud, nem akar helyet adni. Ettől a nagy, isteni tekintélyű prófétától fél, mert csak megrázó, lesújtó beszédét hallja, mert igaz életet követel, mert megtérést, belső átalakulást, nem apathikus világszemléletet, hanem aktiv életet s a destrukiv értékeszmék kicserélését sürgeti. Idegenkedik attól, aki azt akarja, hogy az ember önnönmagát élje és ne legyen ellentmondó erőknek, elméleteknek, hiteknek és tudásoknak kísérleti nyula, mert ez a kísérleti egyén egyrejobban szenved, nyugalma és békessége állandóan az absolut nulla fok alatt inog. Pedig milyen boldog lehetne ez az egyfelől szenvedés lázától, másfelől dühtől lihegő kor, ha nem irtóznék Krisztustól, ha úgy fogadná, amint jött az Atyától: „világosságul a pogánvok megvilágositására és az ő népének dicsőségére“ és ahogy jön hozzá, gyémánt tálcán aranyalmát hozva : „vegyétek, egyétek ... ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között az utolsó és mindeneknek szolgája“.
