Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-02 / 48. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 48. számához. (I. évf., 14. sz.) BELMISSZIÓ Rovatvezető: Dr. Va*s Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. A lelkésznek nemcsak azt kel! elszenvednie türelmesen, hogy az emberek megvetik és nem hallgatják meg, hanem valóban alázatosnak is kell lennie közöttük. Mert aki szivében nagyra tartja magát, sohase lesz alkalmas a Krisztus szolgálatára. Kálvin. Fatalizmus. igen nagy fába vágná a fejszéjét az, aki össze akarná gyűjteni a magyar ref. egyház tagjai között uralkodó heterodox nézeteket. Elkezdve a legprimitívebb fetisizmustól fel egészen a legracionalistább szabadakarat fogalomig, ezer és ezer tarka virág állana előtte, amelyből nagyon nehéz volna bokrétát kötni. Egy ilyen vadvirág szirmait szeretném most szétteregetni és a bibéjére tapintva leleplezni. Ez nem is valami mocsári virág. Nem ott nőtt fel a patak partján, se az erdei csalit ölén, hanem cserépbe téve ís tenyésztik muskátlis ablakokban. Igaz, hogy a szabad tenyészet Öléről plántálódott át ilyen előkelő helyekre, ősei még most is ott burjánoznak valahol Arábia sivatagjainak zöldeiő peremén, de megnemesített formájában a megszólalásig hasonlít a predestinácló mennyei virágához. Arról a fatalizmusró! van szó, mely egyházpolitikai elvvé emelkedett, mely egyházunk ezer betegsége előtt megállva hideg rezignációval, ópiumos letargiában szavalja: Meliusék és a többiek megindították a magyar református egyház filmjét és az pereg, pereg, mi csak üljünk a páholyban, malmozzunk a kezünkkel és ha néha-néha megakad a film, várjuk, majd csak előjön valahogy a folytatása is. Ha vihar zúg, csak várjunk, majd megváltozik az időjárás és újra felragyog a nap. Ha emelgeti a szél a tetőt, csak üljünk nyugodtan a karosszékben, azt rpég nem mozgatja a szél. Ha beiecsap a villám az épületbe, menjünk a másik részébe, amelyik még nem ég. Ha ez is ég, úgy kell neki, az volt a sorsa. Ha a megromlott vér kelevényekben ütközik ki, nem baj, majd felfakad és ismét rendben lesz minden. Ha a fájdalmak kínjában sebek szakadnak fel, ha itt-ott elkezd folyni a vér, az se baj — hideg borogatást rá, vagy tapasszuk be, hogy ne lássék — majd elmúlik minden, megváltozik a korszellem, s akkor újra egészségesek leszünk. Hisz csodaszer úgy sincs, az orvos — csak porokat rendel . . . ugyan ki hiszi el, hogy attól meggyógyul a beteg; nem lehet belülről gyógyitani a külső sebeket. Majd az idő. Az meggyógyít mindent. Ha az őszt is kibírja a beteg, a télen már csak el lesz valahogy, s a tavasszal új erőre kap. Van valami tiszteletreméltó ebben a felfogásban. És ez a bizalom az isteni gondviselésben, a hit abban, hogy ha Istentől van ez az ügy, akkor semmise vehet rajta diadalmat, akkor pereg a film, guru! a golyó. Egészen bizonyos, hogy szerepet játszik ebben az álláspontban az a meggyőződés is, hogy a magyar reformáció ügye az Isten ügye, hogy ő akkor adta ezt a magyar nemzetnek, amikor a mainál jobban megpróbálva, hoitraváltan sárban fetrengett és azért adta, hogy megmentse ezt a nemzetet. Egészeii bizonyos, hogy a magyar reformáció ezt a szerepét be is töltötte a múltban és mért ne töltené be a jövőben? A jelenben ? Ne törődjünk ezzel, majd az Isten mindent elvégez. Úgy fest ez, mint a predestináció hite. Azonban menjünk hozzá közelebb és tekintsünk a belsejébe. Ami vadvirág, az vadvirág marad, hiába teszik díszes cserépbe. Itt mégis a fatalizmusról van szó, arról, hogy bele vagyunk vetve egy okozati láncolatba, amelyben, mint az órában, mechanikus pontossággal folyik le minden, s mi, a jelen, tehetetlen kerekek vagyunk ebben a mechanizmusban. A felfogás mögött az a boldog passziv letargia áll, hogy milyen jó az, hogy a „sors könyvében“ minden előre meg van írva s az isten végre is hajtja ezt, úgy, hogy nekünk semmit se kell tennünk, csak várnunk, hogy beteljesedjék a sors. Ám fatalizmus és predestináció között különbség van, pontosan az, ami íátum és destináció között. A fátuin azt jelenti, hogy történjék, aminek történnie keli, a destináció pedig azt, hogy nekem is akarnom kell azt, aminek történnie kell. A fatalista tehetetlenül, kényszerűen aláveti magát valaminek, nem tudja, hogy minek, a predestináció hivő pedig tudja, hogy ki van választva, el van rendelve valamire, amit meg kell tudnia, fel kell ismernie és mint destinációját megélnie. A fatalista tudatlanul, tehetetlenfii, talán fogcsikorgatva aláveti magát annak a zsarnoknak, akinek ő rabszolgája, a predestináció hivő odaborul annak az Atyának a kebelére, akinek ő fia, önként engedelmeskedő munkatársa. A fatalista nem tesz semmit, a predestináció hivő előtte jár az Istennek, egyengeti az Ő útját, vele együtt harcol az ó dicsőségének ragyogtatásáért, küzd, fárad, szenved, hogy legyen meg az ő akarata „miképen mennyben, azonképen itt e földön is“. A tatalista nem ismeri a bűnt, mert neki minden mindegy, a predestináció hivő ellenben a maga élete ellentétének, ellenségének tartja a bűnt, amelyből ki kell harcolnia magát, hogy hivatását betölthesse. A fatalistának nem fáj semmi, mert úgy van jól, ahogy van, aki ellenben destinációban hisz, annak végtelen fájdalmat okoz az a tudat, hogy messze van rendeltetésétől. A fatalista hisz abban, hogy még a bot is elsül, ha a sors könyvében meg van Írva, a predestináció hivő pedig alkalmas fegyvereket keres, hogy harcoljon azokkal a maga megismert rendeltetéséért.
